Browsing Tag

rövid

BadSess

A szőke, hosszú hajú hercegnő állig felfegyverkezve állt a toronyszobában, szemben az egyetlen ajtóval. Egyre jobban hallotta a közeledő léptek zaját. Csomagjába túrt, és elővette belőle kedvenc bájitalát, amitől ereje és bátorsága mindig a duplájára növekedett. Most cseppet sem törődött az ital mellékhatásaival, amik erősen tompították koncentrációját és egyensúlyérzékét. Ehelyett fogával kihúzta a dugót, majd a padlóra köpte. Vett egy mély levegőt, majd egyhúzásra kiitta a palackban lötyögő átlátszó italt. Üveget markoló kezével megtörölte a száját, majd a földhöz vágta a kiürült törékeny palackot. A földön heverő zsákot, egyetlen mozdulattal visszaívelte a hátára. Vértől és verejtéktől foltos rózsaszín, buggyos báli ruhája látott már szebb napokat is. Most azonban sok minden más járt a fejében, de nem a mosás. Tudta, hogy ki kell törnie börtönéből bármi áron. Megigazította vállára akasztott íját, letekintett a bal kezében markolt kardra, majd felemelte a keret mellé támasztott buzogányt. Mikor meghallotta, hogy valaki, a túloldalon babrál a kulccsal, lyukas harisnyával fedett lábát megemelte, és magas sarkúba passzírozott talpával berúgta a kiszáradt nyílászárót, miközben kevésbé nőies hangjával felkiáltott. Ekkor, teljességgel megmagyarázhatatlan okból egy fura, női hang suhant keresztül a csendes éjszakán.

– Gézukám, kész a vacsora!

A válaszként felkiáltó férfihang, egy csapásra véget vetett a mókának.

– Jóóóó, megyek már anya…

Egy pillanattal később, az ajtó mögül előtörő rózsaszín köd elárasztotta a látómezőt, amiből furcsa jelek látszódtak kibontakozni:

BadSess – Deady Tower

Save
Cancel
Restart
Setup
Exit

Acéldzsungel

Szálló vaspor lengi be a zsúfolt csarnok minden zugát,
hol megannyi férfi vív folytonos, acélkemény csatát.
Mosolygó napfényt álmodó, szenvedve lihegő lelkek,
kik főzött, fekete létől várnak túl sok éber percet.
Olajtól forgó, szürke kígyó őket sikítva marja,
formátlan, rozsdás farkas tép itt fájó, eleven húsba.

Kör alakú, masszív tornyok szegik a fémes rút határt,
de ki folyton köztük húz igát, az legyőzte már magát!
Robot karjuk meg nem állhat, dolgoznak, ha nincs is miért,
nem hallják, ha közlik velük: “Munkátok ma semmit sem ért!”.
Hunyászkodnak, elviselnek, barátjuk sincs már a bajban,
panaszkodni nincs is merszük, önmagukban nyelnek halkan.

Igazság az nincs e földön, mosoly is csak nagy ritkán jár,
ágyuk gyűrött, álmuk rohan, otthonuk a kegyetlen gyár.
Hátuk görbül, karjuk nyúlik, markuk kemény, válluk roppan,
zajtól roncsolt fülük tompa, arcuk piszkos, szájuk szótlan.
Kínnal préselt fizetségből családjukat tartják ők el,
hősiesen kitartanak, hogyha kell, hát vérrel, könnyel!

2015. 11. 02.
Folkestone (Anglia)

A hidegben

Tudom, milyen a hidegben, hisz én is voltam ott.
Láttam, hogy a pohár víz reggelre már megfagyott.
Csendes tél volt akkor, ma még bennem él az emlék.
Vánszorogva érkezett, és sokáig volt vendég.
Elfújta az őszt, s odakinn, az udvaron vert sátrat.
Jeges széllel utazott ő, és bántotta a házat.

Az ajtó alól, s ablak mellől beszivárgott hozzám,
Előbb piros lett az arcom, majdan hófehér a szám.
Remegett a karom, később követte a lábam.
Néhol feketére mart, hisz erősebb volt nálam.
Hiába a pokróc, paplan s mindenféle rongyok,
Belém harap egyből, ha csak picikét is mozgok.

Az én hibám volt jól tudom, hisz csakis rajtam múlott,
Egy szobám volt mindösszesen, de én voltam az úr ott.
Fagyos tél dúlt messzi múltban, mi mára már csak emlék,
Bármi húzna vissza oda, biz én többet nem mennék!

2015.10.20.
Folkestone (Anglia)

Mesés Anglia

A mélységes tenger büszkén öleli körös-körül,
mint újszülött gyermekét a kíntól lihegő anya.
Hullámzó dombvidék lábánál füves síkság terül,
e földet, mintha kevésbé marná a századok foga.
Megkopott sziklák hátán virít megannyi ősi templom,
haragosan csapkod a hullám, a kövekig vert parton.

A látóhatárt szemben, a sárga tenger uralja
jobbomon kék odafenn s odalenn, mögöttem a zöld,
mely összenőtt erdeit lombozó fákkal takarja,
balra, ezer tavaszi virággal színezett szántóföld.
Errefelé gyakran esik, de ne képzeld azt, hogy ez rossz.
A zápor szomorúság helyett itt csak vidámságot hoz!

Szivárványok érik egymást, és egyszerre a földet.
Tombol a szél, mi fodros bárányokat kerget, akár
kitartóan loholó vad, a védtelen űzött őzet.
Lévén hűvös ősz, tavasz, enyhe tél, vagy épp szikrázó nyár.
Árnyak kelnek sebesen, aztán elfoszlanak hirtelen,
Ázik a táj, majd gyorsan szárad, napról-napra szüntelen.

A Krahlen utolsó lehellete

Nyolcezer-négyszázhetvenkettő.
Ez az év volt a vég igazi kezdete Krahlenen zsibongó bolygóján.

Az itt élő értelmes faj felelőtlen, önös érdekek által vezérelté vált.
Az évszázadok alatt kiforrott tudomány, noha megkönnyítette a bolygó istent játszó, apró lényeinek az életét, de a precíz részletek nem mindig rejtik magukban az igazán fontos dolgokat. A fejlődő technológia teljesen elvakította a köztudatot, egy irányba terelve az erre alkalmasokat. Voltak ugyan köztük páran, akik megpróbáltak tisztánlátó módon, baljós jövendölésket kiáltani rájuk, csekély hangjuk azonban mit sem ért fel ahhoz, hogy áttörje magát a sűrű városok végtelen moraján.

Temérdek nemzet, kultúra és vallás mégis mind egyazon sors felé haladt. Az energia fogytán volt, miközben a kizsákmányolt, elhanyagolt felszín szó szerint haldoklott. Mindent elárasztó hulladék takarta a bolygó kihasználatlan területeit. Túlontúl sok, sűrű és nehéz volt ahhoz, hogy kezelni tudják. Az üreges hegységek gyomrai idővel megteltek, az óceánok mérgező vize pedig elpusztított mindent, mit egykor önmagában nevelt. A megborult körforgás keserű következményeiben majd minden megmaradt élőlény kíméletlen haraggal küzdött a túlélésért. A falkákba tömörült lények idővel egymást kezdték iratni. Később, a leghatalmasabb faj, a végítélet igazi okozói, a hierarchia csúcsára törve vérengző fenevadként bitorolták el a hatalmat. A fennmaradó nyersanyagok, s később a maradék élelem tulajdonosai felsőbbrendű hatalmat gyakorolva magasodtak mások fölé. Az elmúlástól való félelemtől hajtva, rég elfeledett érzelmek születtek, s kitört a végső kegyetlen háború. A sebesen kovácsolt fegyvereik oly hatalommal bírtak, hogy azt még felfogni sem volt elég idő. Nem volt már mit óvni, hisz egyedül maradtak egy életre képtelen, haldokló világban.

Voltak, akik kétségbeesetten próbáltak menekülni, pedig jól tudták, már nincs hová. Hiába ismertek végtelen távolságban keringő galaxisokat, a Krahlenen kívül nem találtak egyetlen, életre alkalmas bolygót sem. Pedig oly sokáig bíztak. Évzázadokon, sőt évezredeken keresztül csak bízva kutatták a végeláthatatlan távolságot, hogy új otthont találjanak kihasznált, haldokló világuk helyett. Mégis mennyivel, ó mennyivel egyszerűbb lett volna megóvni mindazt, ami már a kezdetektől fogva adott volt? Pedig ők mindvégig tudták. Bőséges noma maradt az előttük itt élő fajoknak, e korábban élettől zsibongó környezetben. Tudtak a régmúltban élő gigászi lényekről, majd a sok ezer évvel később felbukkanó nagytermetű elődeik birodalmáról.

A letűnt korból maradt leleteik hatalmas sebességgel lendítette őket koruk hajnalán. A mintegy százezer éves feljegyzések megtanították őket, hogyan használják fel elődeik tudását. Többek és fejlettebbek lettek, mint elhalványult emlékű elődeik. Most azonban ők is ugyanott tartanak. Pontosan ugyanott. Csupán néhány lépésnyire járnak a vég kezdetétől. Nem volt már kiút. Megjósolhatatlan volt, hogy napok, órák, vagy csak percek vannak-e még hátra. Kínkeservesen harcoltak minden pillanatukban, amit még életben tölthettek e ráncos bolygó elhalt felszínén. Ekkor, mikor már csupán egy maréknyi élet pulzált beteges ritmusban, a bolygó döntött. Ily sokáig még sosem halasztotta, de a mérhetetlen idő múlásával egyre fáradtabbá, elkeseredettebbé vált. Megrázta magát harmadszor is, egy lendülettel vetvén véget minden kínnak és szenvedésnek.

Vérző szíve forrón lüktető folyamai elöntötték a felszínt, maga alá temetve égig érő hegyeit és mélységes völgyeit egyaránt. Az elképzelhetetlen mennyiségű láva a pillanat tört része alatt, sisteregve párologtatta el az összes felszíni vizet.  Eztán áttörhetetlen paplanná szilárdulva temetett maga alá mindent, ami egykoron élettől virágzó felszín volt. A forró gőz a levegőbe emelkedett, és elzárta a bolygót a nap fénye elől. A takaró alatti elesett világ, oly erővel nézett szembe, melynek kénytelen volt behódolni. Sisteregve, semmivé olvadva vált eggyé, a mélyben forrongó áradattal. A magányos, szomorú dühében kavargó bolygóra újra beköszöntött a gyász időszaka…

Több! Lényegesen több helyük és jóval több idejük volt. Mégis pontosan oda, ugyan arra a sorsra jutottak, mint óriásoknak képzelt elődeik. Az emberek.

2013. 11. 24
Párizs

Szívből

Létünk rövid, rohanó forgatag
hol néha kevés a szép, kevés a jó.
Gyakran szomorkodva szenvedünk,
hisz jövőnk törékeny, s fakó.
Álmok születnek,
majd törnek szilánkokra hirtelen
Lassan már feledjük mit jelentett
egykoron, hogy szerelem.

De miért e bús komor?
Hisz világunk rejt magában ezernyi csodát.
Csak látnunk kell,s felfednünk minden,
számunkra eddig ismeretlen zugát.
Van szépség mi körülvesz, létezik a létben,
külvilágban, mibennünk, s társaink szívében.
A barátság mint kapocs, szeretet mint érzés,
lelkünk legmélyén tanyázó millió kísértés.

Hát ne törd magad a múlton,
feledd a sok rosszat.
Gondolj csak a jóra és mosolyogj,
hisz igazán szép vagy!

2012.05.03.
Sződ

Ez a weboldal sütiket használ. Ennek részleteiről bővebben ide kattintva olvashatsz>>> Bővebb információ

A sütik (cookie) lényegében veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a Te számítógépedre annak érdekében, hogy javítsa a felhasználói élményt számodra. Segítségével információkat kapunk arról, hogyan használják látogatóink weboldalunkat, milyen hirdetések érdekelhetik őket. A sütiket böngésződ beállításában tilthatod le.

Bezárom