Browsing Tag

rövid

A Mikulás üzleti partnerei

Magam sem tudom, hogyan tudtam annyi éven át elsétálni azon tény mellett észrevétlen, amit éppen ma, Londoni idő szerint: 20:16-kor véltem felfedezni. Miszerint: A „Mikulás” (mint passzív piaci reklámkampány) egy igen jövedelmező, több iparágra kiterjesztett, multinacionális üzleti rendszer motorja. Persze mondhatjátok, hogy „Hát ezt eddig is tudtuk, hiszen mi magunk tömjük ezen édesség és csomaggyártó, meg szalagpenderítő üzemek zsebét…”, de én nem csak erre a néhány dologra gondolok. Mindenesetre, a lista teljességének jegyében megpróbálom most csokorba fogni minden „partnert”, aki véleményem szerint bőséges jövedelemgyarapodást ér el ezen a néhány (kinél egy, kinél kettő, vagy épp három…) nap leforgása alatt, vagy következményében.Tovább olvasom

A kompkötő régen

Lepereg a hajnal rongy homálya,
ahogy megrázza pilláit a nap.
Mindent beleng a csillámló pára,
s én kuporgok egy vaskos tölgy alatt.
Lassan nyitja rám egyszemét az ég,
míg az öböl nyugodt tükrén nézem
az összes fentről hullott, pöttynyi fényt,
hogyan hunynak mind ki sorban, szépen.

Redőzik a víz, az élet mozog!
A folyó szélén cikázva úsznak
gyöngyökből kelt, aprócska halrajok.
Sárban ül egy régi, ócska csónak.
Gazdátlan lett, hát léket eresztett.
A váci Duna most szép és nyugodt,
figyeli egy szőke, apró gyermek,
hogy a kékeszöld holtág felragyog.

 

Bevállalós játék

Gordon Rooney, a zöldfülű nyomozó élete első igazi ügyére készül. A körzetében történik egy gázrobbanás, ami felforgatja az amúgy nyugodt kaliforniai kertváros mindennapjait. Újoncként olyan megpróbáltatásokkal kell szembenéznie, mik elől sok tapasztalt róka is nyüszítve húzódna vissza kényelmes odújába. Miért robbant fel a ház? Miért van a három holttest tele kétes zúzódásokkal? Miért nem volt ruha szinte egyik áldozaton sem? Ki lehet a titokzatos túlélő? Vajon ő tettes, vagy áldozat?
E veszélyekkel teli, hátborzongató szakma sosem volt egyszerű vállalkozás. Néha pedig egyenesen rémálom!

Megveszem!

Gézuka végrendelete

Tévénézés közben jött rám az érzés. – Hey! Most de meginnék egy jó sört… – gondoltam.

Hát feltápászkodtam a kényelmesen kiült fotelemből, ami egyébként négy darab „Zs 20”-as zsalukövekkel megemelt, ősrégi ülő alkalmatosság, mely cafatokra szakadt bőrfelületének, egy igényesnek ítélt, barna-sárga mintákkal tarkított, húszéves pokróc kölcsönzött valamiféle külalakot.Tovább olvasom

Alvó szépség

– Te, figyelj!
– Igen?
– Szerintem inkább hagyjuk az egészet.
– Ne már, én éhen halok! Ma még nem ettem semmit.
– Igaz, én sem, de olyan aranyosan alszik! Biztos, hogy álmában akarsz hozzálátni?
– Igaz, hogy nem szép dolog, csak így rárontani, de ha felébred, mielőtt elkezdjük, akkor elszelel!
– Na, és? Legalább lenne esélye a menekülésre!
– Esély? Miért járna az bárkinek is? Ő mennyivel jobb, mint mi? Ha most mi aludnánk, ő lenne az, aki ránk fenné a fogát…
– Talán igazad van, de nekem akkor sincs kedvem pont őt megenni. Olyan szép!
– Szééép? Ezt most pontosan mire érted? Azokra a fene nagy színes izékre a hátán? Szerintem inkább ízletes, mint szép!
– Ne legyél már ilyen, te mindig csak a hasadra gondolsz!
– Nem érdekel, az a dolgunk, hogy begyűjtsünk mindent, ami ehető! Tudod jól, hogy az egészből alig fog érezni valamit.
– NEM! Csak a testemen keresztül!
– HÉ, FIÚK! Gyertek, találtam egyet!
– Ne!!! Ezt miért kellett? Most idejönnek mind a hetvenen, és így esélye sem lesz!
– Bocs haver, de a családnak enni kell. Gondolj csak a picikre!
– Nem érdekel, majd esznek mást! – Kiabálta a fiatal dolgozó társának, majd apró-ízelt lábaival eszeveszetten futni kezdett, a földön heverő pillangó felé. Erős csáprágójával megragadta a porban heverő lény lábát, majd kétségbeesetten rángatni kezdte kiszáradt testét. – Kelj fel! Hé! Nem hallod? Ébresztő! Mindjárt itt az egész osztag! Csak másodperceid vannak hátra! Menekülj!
– Ne aggódj! – szólt oda, az élettelen szépség hátán ágaskodó társa – a szárnyát megtarthatod!

A nem is olyan távoli jövő

A gépgyártás mai szintjén, már nem igazán beszélhetünk határokról. Mostanra annyira felülírta a létet a tudomány mesterséges ága, hogy nehéz lenne megállapítani, ki az élő, és ki nem. Persze manapság azt sem tudjunk megfelelően megfogalmazni, hogy mit is jelent az a szó, hogy „élni”.

Vegyük csak szépen sorra. Mit tudunk mi, szén alapú életformák? Mozgunk, akár a szél, a hegyoldalból legördülő kövek, a folyó vize, vagy mint egy számítógépes program által vezérelt mechanikai egység… Vannak szükségleteink. Ó igen. Pont, mint az árammal, üzemanyaggal, vagy épp a vízzel működő identitások. Gondolkodunk… Ugyan, lássuk be! Miben különböznek a mi gondolataink attól, a felfoghatatlanul bonyolult rendszerrel működő gépi agyaktól, amik lefuttatott számítások segítségével jutnak döntésre? Az a szomorú igazság, hogy semmivel sem vagyunk jobbak náluk! Oké, vannak érzéseink… ha nagyon akarják azt is kiszámolják maguknak! Csak éppen ők nem vágynak érzésekre, mert szerintük az gyengeség. Akárcsak embernek lenni. Épp ezért jutottunk oda, ahol most vagyunk.Tovább olvasom

Katie és az idő

Katie a tükörbe meredt. Túláradó gondolatainak ez úttal nem adott hangot, inkább csendben állt, mozdulatlanul. Nézte, ahogy az arcát behálózó, mély vonások elrejthetetlenül hirdetik, hogy már elszállt felette az idő. A kezében szorongatott apró párnát visszahelyezte kör alakú dobozába, majd egy papírtörlőért nyúlt, és néhány apró mozdulattal megigazította a szeme alatt elkenődött szolid festéket. Kis idő múlva összegyűrte a puha papírdarabot, majd újra a tükörképével szemezett. Mélykék szemei varázslatosan csillogtak a szoba halvány fényében.

– Itt az idő! – mondta, majd még egyszer igazított blúzán, és megragadta az ajtó gombját.Tovább olvasom

Alkotó és alkotás

A kínlódva születő, szenvedő sorok
mik rútul szennyeznek sok hófehér lapot,
méregtől forrongó rosszkedvet szítanak,
önbecslést, türelmet egyaránt pusztítnak.
Sötétkék tintáját mind elnyeli a papír,
de a kitartó költő, csak szüntelenül ír!

Verejték és kristálykönny keverednek össze
sótól ízes cseppekként hullanak a földre.
Meggyűri majd elhajítja – Isten veled! – ordít,
hajába kap, csontja roppan, új erőket szólít.
Ihletre vár, karja lendül, önmagához rántja,
jöhet bármi, előre néz, soha fel nem adja.

Újrakezdi, lekarcolja, hisz látja már az álmot.
Összefűzi, megformálja, mert így alkot világot.
Hátradől és olvasni kezd, de arca meg sem rezdül,
büszkén bólint önmagának, és megnyugszik hát végül.

2015.11.09
Folkestone (Anglia)

Ez a weboldal sütiket használ. Ennek részleteiről bővebben ide kattintva olvashatsz>>> Bővebb információ

A sütik (cookie) lényegében veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a Te számítógépedre annak érdekében, hogy javítsa a felhasználói élményt számodra. Segítségével információkat kapunk arról, hogyan használják látogatóink weboldalunkat, milyen hirdetések érdekelhetik őket. A sütiket böngésződ beállításában tilthatod le.

Bezárom