Browsing Tag

emlék

A kompkötő régen

Lepereg a hajnal rongy homálya,
ahogy megrázza pilláit a nap.
Mindent beleng a csillámló pára,
s én kuporgok egy vaskos tölgy alatt.
Lassan nyitja rám egyszemét az ég,
míg az öböl nyugodt tükrén nézem
az összes fentről hullott, pöttynyi fényt,
hogyan hunynak mind ki sorban, szépen.

Redőzik a víz, valami mozog.
A folyó szélén cikázva úsznak
gyöngyökből kelt, aprócska halrajok.
Sárban ül egy régi, ócska csónak.
Gazdátlan lett, hát léket eresztett.
A váci Duna most szép és nyugodt,
figyeli egy szőke, apró gyermek,
hogy a kékeszöld holtág felragyog.

 

Szomszédaim 1

„Just, before You go to bed!”

Első benyomás

Történt egyszer réges-régen, kb. kétszáz nappal ezelőtt, hogy Folkestone-ba költöztem. Ebbe, az édes kis tengerparti városkába, ami Anglia délkeleti partján fekszik. Teljesen egyedül érkeztem, ha nem számolom azt, a nagyjából húsz csomagot, amik már fél éve kísérgettek fel-alá az Egyesült Királyságban. Némi élettapasztalatnak, no meg egy rakás szerencsének köszönhetően egy nap alatt találtam is szállást. Nem vicc! Reggel érkeztem, éjszakára pedig már be is költöztem az új albérletbe. Írok a házról néhány sort, hogy megfelelően képben legyetek.Tovább olvasom

Alkotó és alkotás

A kínlódva születő, szenvedő sorok
mik rútul szennyeznek sok hófehér lapot,
méregtől forrongó rosszkedvet szítanak,
önbecslést, türelmet egyaránt pusztítnak.
Sötétkék tintáját mind elnyeli a papír,
de a kitartó költő, csak szüntelenül ír!

Verejték és kristálykönny keverednek össze
sótól ízes cseppekként hullanak a földre.
Meggyűri majd elhajítja – Isten veled! – ordít,
hajába kap, csontja roppan, új erőket szólít.
Ihletre vár, karja lendül, önmagához rántja,
jöhet bármi, előre néz, soha fel nem adja.

Újrakezdi, lekarcolja, hisz látja már az álmot.
Összefűzi, megformálja, mert így alkot világot.
Hátradől és olvasni kezd, de arca meg sem rezdül,
büszkén bólint önmagának, és megnyugszik hát végül.

2015.11.09
Folkestone (Anglia)

Acéldzsungel

Szálló vaspor lengi be a zsúfolt csarnok minden zugát,
hol megannyi férfi vív folytonos, acélkemény csatát.
Mosolygó napfényt álmodó, szenvedve lihegő lelkek,
kik főzött, fekete létől várnak túl sok éber percet.
Olajtól forgó, szürke kígyó őket sikítva marja,
formátlan, rozsdás farkas tép itt fájó, eleven húsba.

Kör alakú, masszív tornyok szegik a fémes rút határt,
de ki folyton köztük húz igát, az legyőzte már magát!
Robot karjuk meg nem állhat, dolgoznak, ha nincs is miért,
nem hallják, ha közlik velük: “Munkátok ma semmit sem ért!”.
Hunyászkodnak, elviselnek, barátjuk sincs már a bajban,
panaszkodni nincs is merszük, önmagukban nyelnek halkan.

Igazság az nincs e földön, mosoly is csak nagy ritkán jár,
ágyuk gyűrött, álmuk rohan, otthonuk a kegyetlen gyár.
Hátuk görbül, karjuk nyúlik, markuk kemény, válluk roppan,
zajtól roncsolt fülük tompa, arcuk piszkos, szájuk szótlan.
Kínnal préselt fizetségből családjukat tartják ők el,
hősiesen kitartanak, hogyha kell, hát vérrel, könnyel!

2015. 11. 02.
Folkestone (Anglia)

A legőszintébb válaszok

Özvegy B. Istvánné H. Katalin, a karosszékében hintázott. Az ágya mellett üresen álldogáló oxigénpalack némán hirdette, hogy egészségével sajnos már nincs minden rendben. A szobában beállított régi vaskályha ontotta magából a meleget, de most az apró helyiségben mégis lehűlt a levegő. A kis család, aki az imént sétált be az ajtón, elegendő ülőhely hiányában, lehuppant a szőnyegre, félkörívben összekuporodva. Az idős néni végignézett rajtuk, majd megnedvesítette kiszáradt ajkait. Levegőt vett, és szólni készült, mire a legkisebb leány megelőzte őt.Tovább olvasom

A hidegben

Tudom, milyen a hidegben, hisz én is voltam ott.
Láttam, hogy a pohár víz reggelre már megfagyott.
Csendes tél volt akkor, ma még bennem él az emlék.
Vánszorogva érkezett, és sokáig volt vendég.
Elfújta az őszt, s odakinn, az udvaron vert sátrat.
Jeges széllel utazott ő, és bántotta a házat.

Az ajtó alól, s ablak mellől beszivárgott hozzám,
Előbb piros lett az arcom, majdan hófehér a szám.
Remegett a karom, később követte a lábam.
Néhol feketére mart, hisz erősebb volt nálam.
Hiába a pokróc, paplan s mindenféle rongyok,
Belém harap egyből, ha csak picikét is mozgok.

Az én hibám volt jól tudom, hisz csakis rajtam múlott,
Egy szobám volt mindösszesen, de én voltam az úr ott.
Fagyos tél dúlt messzi múltban, mi mára már csak emlék,
Bármi húzna vissza oda, biz én többet nem mennék!

2015.10.20.
Folkestone (Anglia)

Mesés Anglia

A mélységes tenger büszkén öleli körös-körül,
mint újszülött gyermekét a kíntól lihegő anya.
Hullámzó dombvidék lábánál füves síkság terül,
e földet, mintha kevésbé marná a századok foga.
Megkopott sziklák hátán virít megannyi ősi templom,
haragosan csapkod a hullám, a kövekig vert parton.

A látóhatárt szemben, a sárga tenger uralja
jobbomon kék odafenn s odalenn, mögöttem a zöld,
mely összenőtt erdeit lombozó fákkal takarja,
balra, ezer tavaszi virággal színezett szántóföld.
Errefelé gyakran esik, de ne képzeld azt, hogy ez rossz.
A zápor szomorúság helyett itt csak vidámságot hoz!

Szivárványok érik egymást, és egyszerre a földet.
Tombol a szél, mi fodros bárányokat kerget, akár
kitartóan loholó vad, a védtelen űzött őzet.
Lévén hűvös ősz, tavasz, enyhe tél, vagy épp szikrázó nyár.
Árnyak kelnek sebesen, aztán elfoszlanak hirtelen,
Ázik a táj, majd gyorsan szárad, napról-napra szüntelen.

Szívből

Létünk rövid,rohanó forgatag
hol néha kevés a szép, kevés a jó.
Gyakran szomorkodva szenvedünk,
hisz jövőnk törékeny, s fakó.
Álmok születnek,
majd törnek szilánkokra hirtelen
Lassan már feledjük mit jelentett
egykoron, hogy szerelem.

De miért e bús komor?
Hisz világunk rejt magában ezernyi csodát.
Csak látnunk kell,s felfednünk minden,
számunkra eddig ismeretlen zugát.
Van szépség mi körülvesz, létezik a létben,
külvilágban, mibennünk, s társaink szívében.
A barátság mint kapocs, szeretet mint érzés,
lelkünk legmélyén tanyázó millió kísértés.

Hát ne törd magad a múlton,
feledd a sok rosszat.
Gondolj csak a jóra és mosolyogj,
hisz igazán szép vagy!

2012.05.03.
Sződ

Mindenen túl

Az éj sűrű sötétje, nehéz kőként zuhant a földre.
Eljött a köd, a szél a temető sírjait maga alá gyűrve.
Halk, elfojtott zajokat, hangokat fú a szél magával,
A sötétség tele van sejtelemmel és a hullaszag dohával.
A rég elfeledett holtak sírjai megrongálva s feltárva,
De mi az ott? Egy pislogó apró fény táncol egyedül magában.

Valaki közeledik s a tér halk homályba borul.
Egy vékony, éles hang hasít, s az alak szíve burokba szorul.
A félelem burka szorítja a kitörni akaró dobogó szívet,
Majd a józanész lesz úrrá és a szívvel egy apró dolgot, elhitet.
Csak egy kis állat volt tán mely zsákmánnyá vált,
S egy füles bagoly elégedett huhogása a távolba szállt.

Hát persze mi más lett volna, s bátran tovább lépett,
Testében a remegés és az izgalom együttesen égett.
Majd megáll egy sírnál, s zokogva térdre zuhan,
Kezéből a lángoló gyertya halkan, az avas fűre huppan.
Vajon ki lehet a sírban? Ki fekhet benne?
Ki lehet az, aki miatt bármit meg tenne?

Biztosan ő sem tudta hogy mi felé viszi szíve,
Valami ide hozta… ide, erre a bizonyos helyre.
Elhagyott temető közepén, egy sírnál térden állva,
Sorsa, egyetlen céljának beteljesedésére várva.
Mióta is kutatja? Vajon mióta is keresi?
Milyen erő lehetett mely ezt parancsolta neki?Tovább olvasom

Ez a weboldal sütiket használ. Ennek részleteiről bővebben ide kattintva olvashatsz>>> Bővebb információ

A sütik (cookie) lényegében veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a Te számítógépedre annak érdekében, hogy javítsa a felhasználói élményt számodra. Segítségével információkat kapunk arról, hogyan használják látogatóink weboldalunkat, milyen hirdetések érdekelhetik őket. A sütiket böngésződ beállításában tilthatod le.

Bezárom