Kategória:

Próza

Fantáziám absztrakt szüleményei, emészthető formába öntve

Katie és az idő

Katie a tükörbe meredt. Túláradó gondolatainak ez úttal nem adott hangot, inkább csendben állt, mozdulatlanul. Nézte, ahogy az arcát behálózó, mély vonások elrejthetetlenül hirdetik, hogy már elszállt felette az idő. A kezében szorongatott apró párnát visszahelyezte kör alakú dobozába, majd egy papírtörlőért nyúlt, és néhány apró mozdulattal megigazította a szeme alatt elkenődött szolid festéket. Kis idő múlva összegyűrte a puha papírdarabot, majd újra a tükörképével szemezett. Mélykék szemei varázslatosan csillogtak a szoba halvány fényében.

– Itt az idő! – mondta, majd még egyszer igazított blúzán, és megragadta az ajtó gombját.Tovább olvasom

BadSess

A szőke, hosszú hajú hercegnő állig felfegyverkezve állt a toronyszobában, szemben az egyetlen ajtóval. Egyre jobban hallotta a közeledő léptek zaját. Csomagjába túrt, és elővette belőle kedvenc bájitalát, amitől ereje és bátorsága mindig a duplájára növekedett. Most cseppet sem törődött az ital mellékhatásaival, amik erősen tompították koncentrációját és egyensúlyérzékét. Ehelyett fogával kihúzta a dugót, majd a padlóra köpte. Vett egy mély levegőt, majd egyhúzásra kiitta a palackban lötyögő átlátszó italt. Üveget markoló kezével megtörölte a száját, majd a földhöz vágta a kiürült törékeny palackot. A földön heverő zsákot, egyetlen mozdulattal visszaívelte a hátára. Vértől és verejtéktől foltos rózsaszín, buggyos báli ruhája látott már szebb napokat is. Most azonban sok minden más járt a fejében, de nem a mosás. Tudta, hogy ki kell törnie börtönéből bármi áron. Megigazította vállára akasztott íját, letekintett a bal kezében markolt kardra, majd felemelte a keret mellé támasztott buzogányt. Mikor meghallotta, hogy valaki, a túloldalon babrál a kulccsal, lyukas harisnyával fedett lábát megemelte, és magas sarkúba passzírozott talpával berúgta a kiszáradt nyílászárót, miközben kevésbé nőies hangjával felkiáltott. Ekkor, teljességgel megmagyarázhatatlan okból egy fura, női hang suhant keresztül a csendes éjszakán.

– Gézukám, kész a vacsora!

A válaszként felkiáltó férfihang, egy csapásra véget vetett a mókának.

– Jóóóó, megyek már anya…

Egy pillanattal később, az ajtó mögül előtörő rózsaszín köd elárasztotta a látómezőt, amiből furcsa jelek látszódtak kibontakozni:

BadSess – Deady Tower

Save
Cancel
Restart
Setup
Exit

A kisangyal, a kisördög, meg a lelkiismeret

A vörös hajú, szeplős fiú odakinn ácsingózott az utcán. Csak néhány perce érkezett, vidám mosollyal az arcán. Pont úgy, ahogy bármelyik kisfiú szökdécselne, e szép nyári napon a fővárosban. Persze nem az eldugott sikátorokban, hanem valamely forgalmas, nyilvános helyen. Ám ez a kisfiú egyszer, az egyik bolt mellett hirtelen megdermedt, és szinte azonnal megfeledkezett arról, amit azelőtt csinált. Csillogó szempárral ékesített apró fejét a kirakat felé fordította.  Nagyot sóhajtott, és közelebb lépett a frissen mosott üveghez. Maga elé kapta piszkos tenyereit, majd egy fura fintort követően beletörölte azokat a pólójába. Mikor ezzel végzett, újra szemügyre vette őket, és elégedetten bólintott. Ha lehetett, most még egy picit közelebb húzódott a kiszemelt csoda irányába. Eztán megtisztított tenyereit az ablakra tapasztotta. Barna szemei képzeletben átfúrtak minden távolságot és olyan helyre repítették, ahol nem létezett szegénység, vagy olyan játékok, amit egy magafajta koldus kisfiú ne kaphatott volna meg, mondjuk a születésnapjára.Tovább olvasom

A legőszintébb válaszok

Özvegy B. Istvánné H. Katalin, a karosszékében hintázott. Az ágya mellett üresen álldogáló oxigénpalack némán hirdette, hogy egészségével sajnos már nincs minden rendben. A szobában beállított régi vaskályha ontotta magából a meleget, de most az apró helyiségben mégis lehűlt a levegő. A kis család, aki az imént sétált be az ajtón, elegendő ülőhely hiányában, lehuppant a szőnyegre, félkörívben összekuporodva. Az idős néni végignézett rajtuk, majd megnedvesítette kiszáradt ajkait. Levegőt vett, és szólni készült, mire a legkisebb leány megelőzte őt.Tovább olvasom

Jenny 1 – Titkok

Jenny egy átlagos napjára ébredt, nem teljesen átlagos módon.

A reggeli dolgait rutinosan csinálta végig. Kikelt az ágyból, belebújt kedvenc papucsába, majd belibbent a fürdőszobába. Először két kézzel a kézmosóra támaszkodott és mélyen a tükörbe meredt. Nagyot ásított önarcképének, majd megnyitotta a vízcsapot. Eztán kidörzsölte szemeiből a szétkenődött fekete festéket, majd alaposan fogat mosott. Végül belemarkolt egy törölközőbe az összehajtott kupac tetején, és szárazra dörzsölte vele az arcát.

A szoba másik felén álló hófehér, kerámia csészén ülve kezdett el merengeni az elmúlt éjszakán. Hirtelen egy emlékfoszlány villant fel előtte, amit egy reflexszerű mozdulat követett. Egy határozott lendülettel felrántotta pólóját, és jobb kezével a bal oldalát kezdte tapogatni. Ahogy végighúzta kecses ujjait a finoman kidudorodó bordáin, valahol felfelé félúton, egy ujjnyi hegre lett figyelmes. Szemei kikerekedtek, és egy akaratlan mondat hagyta el tűzpiros ajkait.

– Picsába! Hát ez nem lehet igaz… Tovább olvasom

A Krahlen utolsó lehellete

Nyolcezer-négyszázhetvenkettő.
Ez az év volt a vég igazi kezdete Krahlenen zsibongó bolygóján.

Az itt élő értelmes faj felelőtlen, önös érdekek által vezérelté vált.
Az évszázadok alatt kiforrott tudomány, noha megkönnyítette a bolygó istent játszó, apró lényeinek az életét, de a precíz részletek nem mindig rejtik magukban az igazán fontos dolgokat. A fejlődő technológia teljesen elvakította a köztudatot, egy irányba terelve az erre alkalmasokat. Voltak ugyan köztük páran, akik megpróbáltak tisztánlátó módon, baljós jövendölésket kiáltani rájuk, csekély hangjuk azonban mit sem ért fel ahhoz, hogy áttörje magát a sűrű városok végtelen moraján.

Temérdek nemzet, kultúra és vallás mégis mind egyazon sors felé haladt. Az energia fogytán volt, miközben a kizsákmányolt, elhanyagolt felszín szó szerint haldoklott. Mindent elárasztó hulladék takarta a bolygó kihasználatlan területeit. Túlontúl sok, sűrű és nehéz volt ahhoz, hogy kezelni tudják. Az üreges hegységek gyomrai idővel megteltek, az óceánok mérgező vize pedig elpusztított mindent, mit egykor önmagában nevelt. A megborult körforgás keserű következményeiben majd minden megmaradt élőlény kíméletlen haraggal küzdött a túlélésért. A falkákba tömörült lények idővel egymást kezdték iratni. Később, a leghatalmasabb faj, a végítélet igazi okozói, a hierarchia csúcsára törve vérengző fenevadként bitorolták el a hatalmat. A fennmaradó nyersanyagok, s később a maradék élelem tulajdonosai felsőbbrendű hatalmat gyakorolva magasodtak mások fölé. Az elmúlástól való félelemtől hajtva, rég elfeledett érzelmek születtek, s kitört a végső kegyetlen háború. A sebesen kovácsolt fegyvereik oly hatalommal bírtak, hogy azt még felfogni sem volt elég idő. Nem volt már mit óvni, hisz egyedül maradtak egy életre képtelen, haldokló világban.

Voltak, akik kétségbeesetten próbáltak menekülni, pedig jól tudták, már nincs hová. Hiába ismertek végtelen távolságban keringő galaxisokat, a Krahlenen kívül nem találtak egyetlen, életre alkalmas bolygót sem. Pedig oly sokáig bíztak. Évzázadokon, sőt évezredeken keresztül csak bízva kutatták a végeláthatatlan távolságot, hogy új otthont találjanak kihasznált, haldokló világuk helyett. Mégis mennyivel, ó mennyivel egyszerűbb lett volna megóvni mindazt, ami már a kezdetektől fogva adott volt? Pedig ők mindvégig tudták. Bőséges noma maradt az előttük itt élő fajoknak, e korábban élettől zsibongó környezetben. Tudtak a régmúltban élő gigászi lényekről, majd a sok ezer évvel később felbukkanó nagytermetű elődeik birodalmáról.

A letűnt korból maradt leleteik hatalmas sebességgel lendítette őket koruk hajnalán. A mintegy százezer éves feljegyzések megtanították őket, hogyan használják fel elődeik tudását. Többek és fejlettebbek lettek, mint elhalványult emlékű elődeik. Most azonban ők is ugyanott tartanak. Pontosan ugyanott. Csupán néhány lépésnyire járnak a vég kezdetétől. Nem volt már kiút. Megjósolhatatlan volt, hogy napok, órák, vagy csak percek vannak-e még hátra. Kínkeservesen harcoltak minden pillanatukban, amit még életben tölthettek e ráncos bolygó elhalt felszínén. Ekkor, mikor már csupán egy maréknyi élet pulzált beteges ritmusban, a bolygó döntött. Ily sokáig még sosem halasztotta, de a mérhetetlen idő múlásával egyre fáradtabbá, elkeseredettebbé vált. Megrázta magát harmadszor is, egy lendülettel vetvén véget minden kínnak és szenvedésnek.

Vérző szíve forrón lüktető folyamai elöntötték a felszínt, maga alá temetve égig érő hegyeit és mélységes völgyeit egyaránt. Az elképzelhetetlen mennyiségű láva a pillanat tört része alatt, sisteregve párologtatta el az összes felszíni vizet.  Eztán áttörhetetlen paplanná szilárdulva temetett maga alá mindent, ami egykoron élettől virágzó felszín volt. A forró gőz a levegőbe emelkedett, és elzárta a bolygót a nap fénye elől. A takaró alatti elesett világ, oly erővel nézett szembe, melynek kénytelen volt behódolni. Sisteregve, semmivé olvadva vált eggyé, a mélyben forrongó áradattal. A magányos, szomorú dühében kavargó bolygóra újra beköszöntött a gyász időszaka…

Több! Lényegesen több helyük és jóval több idejük volt. Mégis pontosan oda, ugyan arra a sorsra jutottak, mint óriásoknak képzelt elődeik. Az emberek.

2013. 11. 24
Párizs

Ez a weboldal sütiket használ. Ennek részleteiről bővebben ide kattintva olvashatsz>>> Bővebb információ

A sütik (cookie) lényegében veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a Te számítógépedre annak érdekében, hogy javítsa a felhasználói élményt számodra. Segítségével információkat kapunk arról, hogyan használják látogatóink weboldalunkat, milyen hirdetések érdekelhetik őket. A sütiket böngésződ beállításában tilthatod le.

Bezárom