Kategória:

Próza

Fantáziám absztrakt szüleményei, emészthető formába öntve

Az öreg mágus

Az ablakon beszűrődő holdfény megcsillant az öreg varázsló hófehér haján. A hetvenes éveit taposó mágus mezítláb állt a szoba jéghideg kövén, és megállás nélkül kántált. Mögötte majd egy tucat bámészkodó lakó verődött össze. A mágus csontos kezében rongyos könyvet tartott, miközben megállás nélkül szórta szavait a sötétbe burkolózó helyiség minden irányába. Miután a különös mondókával végzett, és az utolsó sarkot is felszentelte, tisztán érezni vélte, ahogy a mindent körüllengő energia feláramlik a csupasz talpán, és elárasztja az emberfeletti erőknek parancsoló végtagjait.

– Mutasd magad, te semmirekellő fajzat, aki eme kastély lakóit kísérted! Állj elő, hogy megküzdhessünk! – ordította torkaszakadtából, majd látványosan a földre hajította a mostanra már szükségtelenné vált varázskötetet.

A semmiből előtörő, földöntúli hangok bárki mást futásra kényszerítettek volna, de a tapasztalt mágust meg sem rezdítették. A kísérteties moraj visszhangot vert az ősöreg építmény falai között, ám ekkor még a förtelmes gonosz nyomát sem lehetett látni a világítás nélküli teremben.

Az őszhajú varázsló erre egy fémből és üvegből kovácsolt varázspálcát húzott elő fehér köpönyege zsebéből, melyhez egy újabb varázsige is tartozott. Néhány pillanattal később mágikus fény támadt, és egy négylábú, nyolckezű démon izomtól duzzadó, vérvörös alakja jelent meg, néhány lépésre a mágustól.

– Megvagy, te gyáva féreg. Azt hitted, hogy elbújhatsz előlem? – kurjantotta az öreg rekedtes hangján, majd a háta mögött álló társa után szólt.

– Philip, hozzám! Fogd meg a fényhozót, és célozz vele végig a szörnyre! Egyetlen pillanatra sem veszíthetjük szem elől, különben végünk!

– Igenis, mester! – Lépett elő hátulról egy huszonéves fiú, aki a varázsló köpenyéhez hasonló, fehér tanoncruhát viselt. Az inas átvette a pálcát, majd szavak nélkül cselekedett.

– Ne hidd, hogy megijedek tőled, mágus! – bömbölte a dühösen fújtató förtelem, majd támadásba lendült.

– Véged! – kiáltott az öreg válaszként, aztán öles léptekkel szembe indult a rémülettel.

Mikor már csak egyetlen méter távolság volt közöttük, a hatalmas lény karmos keze ökölbe szorult, és iszonyú erővel a mágus felé lendült. Amaz egyetlen, korát meghazudtoló mozdulattal kitért előle, majd ugyanazzal a lendülettel rámarkolt a szörny felkarjára. Az öreg kezén lévő rúnák ekkor felizzottak, és valaki a hátsó tömegből felsikoltott, amikor az idős mágus egyetlen mozdulattal kitépte a dühös lény karját. Az eddig erőtől duzzadozó kar egy szempillantás alatt vékonnyá aszalódott, és egy gyönge seprűnyélre emlékeztető hangot adott, amikor a dühös mágus sikerittas állapotban földhöz vágta azt.

– Háh, csak ennyit tudsz, démon? – visította kikelve magából.

A meglepetéstől megtántorodott lény fújtatott, majd a sérült vállához kapott. Válasz helyett túlvilági szavakat kezdett préselni a tűhegyes fogai közül, mire a talaj kövei váratlanul rezegni kezdtek. A rajtuk álló öreg ekkor egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és a mágus egyszeriben a földön találta magát.

– Jól van, mester? – lépett közelebb a megrémült tanítvány.

– Ne aggódj, fiú, semmi komoly. Csak egy alattomos húzás volt, amire nem számítottam. De nyugodj meg, van még egy-két trükk a tarsolyomban! – mondta, azzal megragadta az imént elhajított végtag maradványát, ami egyszeriben egy lángoló pengéjű karddá változott. Az öreg varázsló egyetlen pillanat alatt talpra pattant, és néhány jól irányzott suhintással darabokra szelte az előtte ágaskodó lényt.

Mikor a csatazaj elült, egy váratlan ajtónyikorgás hasított a levegőbe, mire a tömeg, a segéd, de még maga a nagy mágus is összerezzent.

– Mi ez az istenverte felfordulás? – visította egy testes, női alak a szoba bejáratából. Philip, mi ezen a pszichiátrián gyógyítani próbáljuk a betegeket, nem játszunk velük! Azonnal szedje össze a székeket, mossa le Mr. Grey kezéről a filcet, fektessen le szépen mindenkit, és adja ide a zseblámpát! A többit meg majd az irodában megvitatjuk. Munkára!

Egyensúly paradoxon – első rész

A pince poros, rozsdásodó tányérlámpája meglibbent a hirtelen keletkezett huzattól. A kísérteties sárga fény felismerhetetlen formájú árnyakat vetett a különös műszerekkel teli, enyhén dohszagú helyiségre. A magas, vékony férfi becsukta maga mögött a súlyos acélajtót, majd lehajtott fejjel megindult lefelé a betonlépcsőn. Haladás közben végig a telefonjával babrált. Mire leért, már kerregésbe kezdett egy tucatnyi, felismerhetetlen alkatrészekből összeszerelt szerkezet. Az alig pár négyzetméternyi szoba úgy ki volt tömve elektronikus berendezéssel, hogy ha bárki betette volna a lábát ide, az rögtön elhiszi magáról, hogy egy óriási számítógép belsejében áll.Tovább olvasom

Megtört szív

A lány szemmel láthatóan haragudott rá, pedig John, most az egyszer tényleg nem tudta, mit követett el. A férfi műbőr székében összekuporodva leste, ahogy kedvese egy szál hálóingben mosogat. Szótlanul figyelte, ahogy a nő egyik poharat mossa el a másik után. Elméjét erőltetve próbálta megformálni a szükséges szavakat, de most valamiért egy olyan sem jutott eszébe, amivel könnyíthetett volna a feszült helyzeten.Tovább olvasom

Tod boldog élete

Tod, a fiatal bögöly egy megfakult, száraz rét felett körözött. Életének első levegőben töltött napján a pici légy tele volt érzéssel.

Szerfelett örült, hiszen boldogan hagyta végre maga mögött azt a sárgödröt, amiben eddigi életét lárvaként tengette. Vidáman csillogó, csíkos szemeivel bámulta a gyönyörű tájat, amelynél szebbet még álmaiban sem tudott volna elképzelni. Izgatottságát tovább tetézte, hogy testvéreivel zsúfolt börtönén túl remélte megtalálni azt, amire mindennél jobban vágyott: egy őszinte, igaz barátot.

Talán, valahol apró csőszíve legmélyén még egy kis magányt is érzett, de Tod igyekezett minél kevesebbet gondolni az efféle negatív dolgokra.

A nap már elbújóban volt a ködös látóhatár mögött, viszont az apró teremtés kitartóan kutatott.

Vajon hol lehetnek a többiek? – kérdezte önmagától.

Egész álló nap csak repült, de mindhiába. Úgy tűnt, ebből a magasságból mégsincs olyan könnyű dolga, mint azt korábban gondolta. Eldöntötte hát, hogy leereszkedik az ismeretlenbe.

Alig néhány pillanat múlva ki is derült, hogy jó döntést hozott. Ugyanis amikor alábukott az elhalt növények megfakult erdejében, észrevett valami egészen különlegeset.Tovább olvasom

Meghallgatjuk! (+18)

– Jó estét kívánok! Ön a „meghallgatjuk” vonalat hívta. Az én nevem Amanda. Miben lehetek a segítségére?
– Estét… Izé, nem felejtett el valamit?
– Őőő, nem hinném. Mire gondol, uram?
– Hát ilyenkor szokott jönni, hogy tájékoztatnak a beszélgetés rögzítéséről, meg ilyesmi.
– Ó, nem. Ez ránk nem jellemző. Tudja, nálunk mindennél fontosabb a diszkréció. Különben senki sem venné igénybe a szolgáltatásunkat.
– Értem. Tehát függetlenül a beszélgetés témájától, minden köztünk fog maradni, igaz?
– Pontosan! Úgy, ahogy mondja, uram. Ugye nem bánja, ha uramnak szólítom?
– Nem. Szeretnék kérni valamit, Amanda.
– Persze, csak bátran!
– Kérem, hogy ebben az esetben velem tegyen kivételt.
– Bocsásson meg uram, de ezt nem értem!
– Arra szeretném kérni, hogy vegye fel ezt a beszélgetést.
– Parancsol?
– Kérem, Amanda. Csakis az ön saját érdekében! Nem szeretnék önnek túl nagy fájdalmat okozni.Tovább olvasom

Gézuka végrendelete

Tévénézés közben jött rám az érzés. – Hey! Most de meginnék egy jó sört… – gondoltam.

Hát feltápászkodtam a kényelmesen kiült fotelemből, ami egyébként négy darab „Zs 20”-as zsalukövekkel megemelt, ősrégi ülő alkalmatosság, mely cafatokra szakadt bőrfelületének, egy igényesnek ítélt, barna-sárga mintákkal tarkított, húszéves pokróc kölcsönzött valamiféle külalakot.Tovább olvasom

Alvó szépség

– Te, figyelj!
– Igen?
– Szerintem inkább hagyjuk az egészet.
– Ne már, én éhen halok! Ma még nem ettem semmit.
– Igaz, én sem, de olyan aranyosan alszik! Biztos, hogy álmában akarsz hozzálátni?
– Igaz, hogy nem szép dolog, csak így rárontani, de ha felébred, mielőtt elkezdjük, akkor elszelel!
– Na, és? Legalább lenne esélye a menekülésre!
– Esély? Miért járna az bárkinek is? Ő mennyivel jobb, mint mi? Ha most mi aludnánk, ő lenne az, aki ránk fenné a fogát…
– Talán igazad van, de nekem akkor sincs kedvem pont őt megenni. Olyan szép!
– Szééép? Ezt most pontosan mire érted? Azokra a fene nagy színes izékre a hátán? Szerintem inkább ízletes, mint szép!
– Ne legyél már ilyen, te mindig csak a hasadra gondolsz!
– Nem érdekel, az a dolgunk, hogy begyűjtsünk mindent, ami ehető! Tudod jól, hogy az egészből alig fog érezni valamit.
– NEM! Csak a testemen keresztül!
– HÉ, FIÚK! Gyertek, találtam egyet!
– Ne!!! Ezt miért kellett? Most idejönnek mind a hetvenen, és így esélye sem lesz!
– Bocs haver, de a családnak enni kell. Gondolj csak a picikre!
– Nem érdekel, majd esznek mást! – Kiabálta a fiatal dolgozó társának, majd apró-ízelt lábaival eszeveszetten futni kezdett, a földön heverő pillangó felé. Erős csáprágójával megragadta a porban heverő lény lábát, majd kétségbeesetten rángatni kezdte kiszáradt testét. – Kelj fel! Hé! Nem hallod? Ébresztő! Mindjárt itt az egész osztag! Csak másodperceid vannak hátra! Menekülj!
– Ne aggódj! – szólt oda, az élettelen szépség hátán ágaskodó társa – a szárnyát megtarthatod!

A nem is olyan távoli jövő

A gépgyártás mai szintjén, már nem igazán beszélhetünk határokról. Mostanra annyira felülírta a létet a tudomány mesterséges ága, hogy nehéz lenne megállapítani, ki az élő, és ki nem. Persze manapság azt sem tudjunk megfelelően megfogalmazni, hogy mit is jelent az a szó, hogy „élni”.

Vegyük csak szépen sorra. Mit tudunk mi, szén alapú életformák? Mozgunk, akár a szél, a hegyoldalból legördülő kövek, a folyó vize, vagy mint egy számítógépes program által vezérelt mechanikai egység… Vannak szükségleteink. Ó igen. Pont, mint az árammal, üzemanyaggal, vagy épp a vízzel működő identitások. Gondolkodunk… Ugyan, lássuk be! Miben különböznek a mi gondolataink attól, a felfoghatatlanul bonyolult rendszerrel működő gépi agyaktól, amik lefuttatott számítások segítségével jutnak döntésre? Az a szomorú igazság, hogy semmivel sem vagyunk jobbak náluk! Oké, vannak érzéseink… ha nagyon akarják azt is kiszámolják maguknak! Csak éppen ők nem vágynak érzésekre, mert szerintük az gyengeség. Akárcsak embernek lenni. Épp ezért jutottunk oda, ahol most vagyunk.Tovább olvasom

Katie és az idő

Katie a tükörbe meredt. Túláradó gondolatainak ez úttal nem adott hangot, inkább csendben állt, mozdulatlanul. Nézte, ahogy az arcát behálózó, mély vonások elrejthetetlenül hirdetik, hogy már elszállt felette az idő. A kezében szorongatott apró párnát visszahelyezte kör alakú dobozába, majd egy papírtörlőért nyúlt, és néhány apró mozdulattal megigazította a szeme alatt elkenődött szolid festéket. Kis idő múlva összegyűrte a puha papírdarabot, majd újra a tükörképével szemezett. Mélykék szemei varázslatosan csillogtak a szoba halvány fényében.

– Itt az idő! – mondta, majd még egyszer igazított blúzán, és megragadta az ajtó gombját.Tovább olvasom

Ez a weboldal sütiket használ. Ennek részleteiről bővebben ide kattintva olvashatsz>>> Bővebb információ

A sütik (cookie) lényegében veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a Te számítógépedre annak érdekében, hogy javítsa a felhasználói élményt számodra. Segítségével információkat kapunk arról, hogyan használják látogatóink weboldalunkat, milyen hirdetések érdekelhetik őket. A sütiket böngésződ beállításában tilthatod le.

Bezárom