A mélységes tenger büszkén öleli körös-körül,
mint újszülött gyermekét a kíntól lihegő anya.
Hullámzó dombvidék lábánál füves síkság terül,
e földet, mintha kevésbé marná a századok foga.
Megkopott sziklák hátán virít megannyi ősi templom,
haragosan csapkod a hullám, a kövekig vert parton.

A látóhatárt szemben, a sárga tenger uralja
jobbomon kék odafenn s odalenn, mögöttem a zöld,
mely összenőtt erdeit lombozó fákkal takarja,
balra, ezer tavaszi virággal színezett szántóföld.
Errefelé gyakran esik, de ne képzeld azt, hogy ez rossz.
A zápor szomorúság helyett itt csak vidámságot hoz!

Szivárványok érik egymást, és egyszerre a földet.
Tombol a szél, mi fodros bárányokat kerget, akár
kitartóan loholó vad, a védtelen űzött őzet.
Lévén hűvös ősz, tavasz, enyhe tél, vagy épp szikrázó nyár.
Árnyak kelnek sebesen, aztán elfoszlanak hirtelen,
Ázik a táj, majd gyorsan szárad, napról-napra szüntelen.