A kínlódva születő, szenvedő sorok
mik rútul szennyeznek sok hófehér lapot,
méregtől forrongó rosszkedvet szítanak,
önbecslést, türelmet egyaránt pusztítnak.
Sötétkék tintáját mind elnyeli a papír,
de a kitartó költő, csak szüntelenül ír!

Verejték és kristálykönny keverednek össze
sótól ízes cseppekként hullanak a földre.
Meggyűri majd elhajítja – Isten veled! – ordít,
hajába kap, csontja roppan, új erőket szólít.
Ihletre vár, karja lendül, önmagához rántja,
jöhet bármi, előre néz, soha fel nem adja.

Újrakezdi, lekarcolja, hisz látja már az álmot.
Összefűzi, megformálja, mert így alkot világot.
Hátradől és olvasni kezd, de arca meg sem rezdül,
büszkén bólint önmagának, és megnyugszik hát végül.

2015.11.09
Folkestone (Anglia)