Szálló vaspor lengi be a zsúfolt csarnok minden zugát,
hol megannyi férfi vív folytonos, acélkemény csatát.
Mosolygó napfényt álmodó, szenvedve lihegő lelkek,
kik főzött, fekete létől várnak túl sok éber percet.
Olajtól forgó, szürke kígyó őket sikítva marja,
formátlan, rozsdás farkas tép itt fájó, eleven húsba.

Kör alakú, masszív tornyok szegik a fémes rút határt,
de ki folyton köztük húz igát, az legyőzte már magát!
Robot karjuk meg nem állhat, dolgoznak, ha nincs is miért,
nem hallják, ha közlik velük: “Munkátok ma semmit sem ért!”.
Hunyászkodnak, elviselnek, barátjuk sincs már a bajban,
panaszkodni nincs is merszük, önmagukban nyelnek halkan.

Igazság az nincs e földön, mosoly is csak nagy ritkán jár,
ágyuk gyűrött, álmuk rohan, otthonuk a kegyetlen gyár.
Hátuk görbül, karjuk nyúlik, markuk kemény, válluk roppan,
zajtól roncsolt fülük tompa, arcuk piszkos, szájuk szótlan.
Kínnal préselt fizetségből családjukat tartják ők el,
hősiesen kitartanak, hogyha kell, hát vérrel, könnyel!

2015. 11. 02.
Folkestone (Anglia)