Tod, a fiatal bögöly egy megfakult, száraz rét felett körözött. Életének első levegőben töltött napján a pici légy tele volt érzésekkel.

Szerfelett örült, hiszen boldogan hagyta végre maga mögött azt a sárgödröt, amiben eddigi életét lárvaként tengette. Vidáman csillogó, csíkos szemeivel bámulta a gyönyörű tájat, amelynél szebbet még álmaiban sem tudott volna elképzelni. Izgatottságát tovább tetézte, hogy testvéreivel zsúfolt börtönén túl remélte megtalálni azt, amire mindennél jobban vágyott: egy őszinte, igaz barátot.

Talán, valahol apró csőszíve legmélyén még egy kis magányt is érzett, de Tod igyekezett minél kevesebbet gondolni az efféle negatív dolgokra.

A nap már elbújóban volt a ködös látóhatár mögött, viszont az apró teremtés kitartóan kutatott.

Vajon hol lehetnek a többiek? – kérdezte önmagától.

Egész álló nap csak repült, de mindhiába. Úgy tűnt, ebből a magasságból még sincs olyan könnyű dolga, mint azt korábban gondolta. Eldöntötte hát, hogy leereszkedik az ismeretlenbe.

Alig néhány pillanat múlva ki is derült, hogy jó döntést hozott. Ugyanis amikor alábukott az elhalt növények erdejében, észrevett valami egészen különlegeset.

Meglátott egy sárga-fekete pöttyös, mozdulatlan bábot, amely némán kapaszkodott egy megszáradt kóró szárába. Tod, mint frissen kibújt, rutinos „báblakó”, jól tudta, hogy minden bizonnyal élet rejtőzik a néma szarkofág belsejében. Így hát reményteli gondolatokkal reppent közelebb. Az apró bögöly őszintén hitt az előzékenységben, ezért temérdek jóindulattal, kedvesen köszöntötte újdonsült felfedezettjét.

– Szervusz, kedves… Hmm, jut eszembe, még a nevét sem tudom – gondolta magában. …barátom! Hogy érzed magad e csodás napon?

Amint ezt kimondta, egy hatalmas villám cikázott keresztül a szürkülő délutánon, majd szinte azon nyomban eleredt a dermesztően hideg eső. A megrázó dörgés biztosan megijeszthette a kitincsomóban formálódó lényt, mert egyszerre heves mozgolódásba kezdett. Maga sem tudta, miért, de Tod ezt igenlő válasznak vélte.

– Igaz, milyen csodálatos ez a hely? Nem is értem, miért nincs itt senki! Mármint rajtunk kívül, természetesen. Emlékszem, amikor még csak alulról néztem mindent – fordította tekintetét lefelé, a talaj irányába – akkor állandóan láttam mozgást. Csupán az az érdekes, hogy a hosszú pihenés előtt, valahogy más volt minden – ekkor kicsit elnémult, és mélyen a zizegő fűszálak közé meredt.

– De ez most nem fontos, hiszen a lényeg, hogy találkoztunk! Én legalább is rettentően örülök neki! Te mit gondolsz erről?

Eltelt néhány pillanat, de ez úttal a különös teremtmény nem adott semmiféle jelet. Tod úgy hitte, talán nehezére esik a mozgás, ezért beszélgetőpartnere biztos csak fontos esetekben válaszol majd neki.

Idővel a hűvös szél megerősödött, így az apró légynek el kellett hagynia a vékony fűszálat, amibe épp kapaszkodott. Szerencsére néhány megerőltető manőver segítségével visszanyerte az irányítást szárnyai felett, és átpártolt az erősebb szárra, amin történetesen új barátja állomásozott.

– Remélem, nem bánod, hogy közelebb jöttem! – fújta ki magát. – Na, nem, mintha ott rossz lett volna – bökött fejével a vad billegésbe kezdett növényre, amiről korábban felszállt –, de így majd jobban megértjük egymást!

Tod most nem várt, bebábozódott társa reakciójára, mert sejtette, hogy ez sem volt elég fontos téma a válaszadásra. Ehelyett inkább előállt egy kedves kis történettel.

– Erről a nagy szélről eszembe jutott valami – zümmögte. – Képzeld el, egyszer a három legnagyobb fivéremmel: Fillel, Konnal és Pattal történt egy csodálatos dolog! – újságolta Tod, immáron kirobbanó lelkesedéssel. – Volt ugyanis a gödrünkben egy kiszáradt mag. Valamikor egy gyümölcs is tartozott hozzá, azt hiszem, de abból a korból csupán halvány emlékeim vannak. Szóval ez a mag amolyan szent dolognak számított a lakhelyünkön. Mindig csak a legnagyobb, legerősebb lárváknak volt joga felmászni rá. Fil, Kon és Pat bátyáim, miután elfogyasztották a maradék élelmünket, úgy gondolták, hogy alszanak egyet a magon, ahogy máskor is szokták. Emlékszem, nagyon világos volt akkor. Nem olyan sötét, mint most – nézett Tod újra az égre, ahol a baljós, sűrű felhő lassan eltakart mindent odafenn.

Néhány pillanat múlva a legyecske visszazökkent a megszakított történetébe.

– Hol is tartottam? – kérdezte önmagától. – Ja, igen! Tehát akkor olyan erős szél fújt, mint még soha az előtt. A mag is eléggé el volt már száradva ahhoz, hogy fel tudja kapni. Ki is repítette a kidőlt fatörzs alatt fekvő gödörből, hátán a bátyáimmal. Tudod, egészen addig mind azt hittük, hogy amíg ki nem bújnak a szárnyaink, addig biztosan nem juthatunk ki onnan. Ezen a napon pedig rájöttünk, hogy tévedtünk. Gondolom, milyen csodálatos lehetett nekik odakinn! Sőt, hogy látom ezt a csodaszép világot, most már tudom is! Ekkor tapasztaltam meg először, a magasban élő lények kedvességét. Hiszen amikor a bátyáim elhagyták az otthonunkat, láttam, hogy egy sötét színű, repülő teremtmény szinte azonnal az üdvözlésükre sietett. Sajnos nem tudom megmondani, milyen volt a külseje, mert túl gyorsan mozgott. Arra emlékszem, hogy furcsa hangja volt, és folyton valami ilyesmit kiabált: „kááár-kááááár” – próbálta utánozni az emlékeibe égett, „baráti” üdvözlést.

– Szóval ettől a naptól fogva már repesve vártuk, hogy mit hoz majd be hozzánk a szél. A többi testvérem nem volt olyan türelmes, mint én, hiszen azok, akik több élelemhez jutottak, előbb tudtak kirepülni. Nekem a türelem, és a maradék jutott – fordította oldalra a fejét elmerengve, majd folytatta. – Aztán már csak kevesen maradtunk. Pedig, ha a többiek tudták volna, hogy milyen szerencsénk lesz, talán ők is megvárják azt a bizonyos, örömteli napot! – lelkendezett újfent. – A nagy meleg után, amikor valami történt az otthonunk felett heverő fatörzzsel. Pontosan nem tudom, mi lehetett az, de egyszer, amikor felébredtem a vackomban, amit a gödör leghátsó pontjában rágtam ki magamnak, észrevettem, hogy a mennyezet többé már nincs a helyén. Egyszerűen eltűnt. Életem eddigi legjobb napja volt! – áradozott.

Todot egyszerre elöntötték az emlékek, ami hatására időnként fel-felugrált a növényről, közben ide-oda forgolódott, s így az apró ereiben keringő vér egyszeriben felforrósodott. Ezért lehetett, hogy nem vette észre a hirtelen lehűlt levegőt önmaga és legújabb cimborája körül.

– Ekkor derült ki – folytatta –, hogy egy csodás gyümölcsfa alatt élünk! Gondoltad volna…? Na, és mi volt az első dolog, ami ezt a felfedezést követte? – kérdezte, válaszra sem várva. – Egy akkora piros, édes alma, amekkorát még sosem láttam az előtt! – A kis bögöly újra felugrott, majd tett pár fordulatot.

– Ez volt a jóllakás időszaka! Ezek után én magam is sebesen kezdtem nőni, a megmaradt nyolc testvéremmel együtt. Annyira, de annyira boldogok voltunk, hogy szavakba sem tudom önteni! A többiek egyszerűen belerágták magukat a gyümölcsbe, és abban is aludtak. Igaz, nekem is megfordult a fejemben a dolog, de már annyira megszerettem a vackomat, hogy a hosszú nap utánig minden pihenőmet ott töltöttem. Szerencsére a lassan lebomló alma épp elég volt kilencünknek ahhoz, hogy magunkra öltsük, kifejlődés előtti páncélunkat. Majdnem olyat, mint amiben te is vagy most – bólogatott hevesen. – Tehát mikor már mindannyian jól laktunk, a megmaradt területet felosztottuk egymás között, így távol egymástól, elszórva tértünk át a hosszú pihenésre. Én természetesen továbbra is a vackomat választottam. Érdekes… – gondolkodott el Tod egy pillanatra, és folytatta. – A többiek biztos sokkal előbb kikelhettek, mint én – morfondírozott emlékeibe merülve –, mert most jut eszembe, hogy a sajátomon kívül már egyetlen bábot sem láttam.

Tod felreppent a szárról, majd egy fél fordulás után újra megállapodott.

– Rajtad kívül, persze! – jelentette ki határozottan, majd újra elismételte egyik korábbi kijelentését. – És mennyire örülök neki, hogy rád találtam!

A pöttyös szarkofág ekkor megint megmozdult. Sőt, mi több, folyamatos mozgásba kezdett. Tod úgy gondolta, hogy ez biztosan csak jót jelenthet. Mi több, talán egyenesen azt, hogy új barátja szintén hasonlóan érez őiránta. Az apró légy ennek annyira megörült, hogy fel sem tűnt neki a viharos szél tovatűnése, valamint az is elkerülte a figyelmét, hogy az eddig aláhulló súlyos vízcseppeket lágyan szállingózó, kristályfényű pelyhek váltották fel.

A kemény páncél a sok, heves mocorgástól végül felrepedt, és lassan előkandikált belőle egy fenséges katicabogár apró fejecskéje.

Tod csőszíve tobzódott az örömtől, viszont ezzel szemben az apró légy már nem ugrott fel többet. Miközben cimborája vajúdását figyelte, teljesen megfeledkezett önmagáról. Óriási szemeivel kitartóan követte barátja minden mozdulatát még akkor is, amikor neki már egyik végtagja sem mozdult. A vastag páncélba öltözött bogár már túl volt a nehezén, amikor új életében először megszólalt.

– Nem igaz. Azt hittem, hogy a múltkori volt idén az utolsó, erre ez már megint hullik ez a fehér szörnyűség. Pedig most már tényleg azt hittem, hogy itt a tavasz lassan!

Szitkozódás után figyelt fel, a háta mögött megdermedt legyecskére. Felé fordult, majd pár dolgot mondott neki, mielőtt tovareppent.

– Nem keltél te ki még egy picit korán, haver? Ez az időjárás nem neked való! Szerintem keress egy melegebb helyet, mielőtt még halálra fagysz ebben a jeges pokolban!

Tod szemében egy utolsó, örömteli fény gyúlt, amikor megdermedt végtagjai végül elengedték az elhalt növény szárát, és aláhullott az odalenn frissen hullott, fehér takaró felszínére. Életének utolsó, boldog pillanata mélyen beleégett emlékezetébe, és csupán egyetlen szóra maradt már hely odabenn: „haver”.

Vége