A lány szemmel láthatóan haragudott rá, pedig John, most az egyszer tényleg nem tudta, mit követett el. A férfi műbőr székében összekuporodva leste, ahogy kedvese egy szál hálóingben mosogat. Szótlanul figyelte, ahogy a nő egyik poharat mossa el a másik után. Elméjét erőltetve próbálta megformálni a szükséges szavakat, de most valamiért egy olyan sem jutott eszébe, amivel könnyíthetett volna a feszült helyzeten. Ann kisírt, barna szemei csiszolt márványként csillogtak a félhomályban. Az egyszobás stúdiólakás legnagyobb része halvány, éjszakai fényben úszott. Ann számítógépének monitora kékes fénnyel festette meg a szemközti konyha sárga lámpáinak elnyúlt sziluettjét. A nő egy elmosott vizespoharat helyezett a csepegtetőre, majd magához vett egy kis, fehér kávéscsészét a pultra készített kupacból. Ekkor egy rövid pillanatra megtorpant, mire vöröslő szemhéja remegni kezdett. Orrlyuka enyhén kitágult, elülső fogaival pedig, mit sem törődve a fájdalommal, saját, kiszáradt ajkába harapott. Csillogó szeme újfent keserű könnyeket kezdett ontani.

– Ann, szerelmem! – nyöszörögte erőtlen hangon John, majd néhány lépésre álló menyasszonya felé nyújtotta csupasz karját. Ennél többre viszont képtelen volt. Nem tudta, mihez kezdjen, mert őszintén rettegett attól, hogy csak rontana a helyzeten.

Ann ekkor már zokogva nyitotta meg ismét a vízcsapot, mire a tőle karnyújtásnyira függesztett gázkészülék búgva munkához látott. John lehunyt szemmel, ugrásra készen várta ki, hogy a víz csobogása megszűnjön. Készen arra, hogy szükség esetén, akár erejét használva vessen véget kedvese önmarcangolásának, mielőtt még komoly kárt tesz önmagában. Amikor a hang elült, a térdét a mellkasához szorító férfi óriási sóhaj következtében tért vissza a valóságba. Az erőlködéstől szikrázó szemeivel látta, ahogy Ann a sütőajtóra függesztett konyharuháért nyúl, és felitatja vele apadni látszó könnyeit.

A nő, egy pillanatra a foltos, egykor almazöld színben pompázó rongyba temette az arcát, majd kifújta magát és újra munkához látott. A pohárba tóduló habos víznek, a szivacsnak és Ann határozott mozdulatainak köszönhetően egykettőre eltűntette az odaszáradt maradékokat kedvese csészéjéről.

– Uhh, de meginnék most egy olyan finom kávét, amit csinálni szoktál! – jelentette ki John elcsukló hangon, bele sem gondolva a következményekbe.

Ann, ekkor egy határozott mozdulattal földhöz vágta a kezében szorongatott csészét, mire az darabokra robbanva megadta magát.  A szanaszét repülő szilánkok szétterültek a pici konyha linóleumpadlóján. John, ha lehetett, most még kisebbre húzta magát. Őrült gondolatok forgolódtak a fejében miközben arra próbált választ találni, hogy vajon hol hibázhatott ekkorát. Szíve a torkában dobogott, és keserű íz keveredett a nyálába, amikor belegondolt, hogy akár örökre is elveszítheti élete egyetlen igaz szerelmét.

– Ann! Én… – kezdett bele iszonyú lassúsággal – sajnálom.

Amikor az utolsó szót kimondta, feje és hallása visszhangozni kezdett, nyakába pedig őrült, görcsszerű fájdalom nyilallt. A következő dolog, amire felfigyelt, az Ann elsuhanása volt. Menyasszonya, legalább is az, akit John akkor még szeretett volna annak hinni, mit sem törődve John fájdalmával a hálószoba felé vette az irányt. Az ajtóhoz érve leoltotta a konyha lámpáját, majd lenyomta a szobába vezető nyílászáró kilincsét és belépett a sötét szobába. A számítógépből áradó fény csak akkor ült el, amikor John már kedvese nyomába eredt.

Ann ugyan nyitva hagyta a háló ajtaját, de a fülledt nyári éjszaka miatt John ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Mire a férfi belépett a helyiségbe, Ann már felvette a szokásos alvó pózt. Takaróját bokától a fejéig húzta, baloldalán fekve, felhúzott jobb és kinyújtott ballábbal hevert a kétszemélyes, fehér ágyban, akár egy szárnyaszegett angyal. John tétovázott. Nem tudta eldönteni, hogy a jelen helyzetben egyáltalán van-e joga elfoglalni a szabadon maradt helyet, szerelmük közös fekhelyén. Bűntudat, keserűség és félelem feszült a szívében. Szája szóra nyílt, de még mindig nem tudta, mit kéne mondania.

A nő ekkor enyhén megmozdult. Takaróját igazítva fészkelődni kezdett. Néhány mozdulattal később Ann háta és kinyújtott lába megvillanni látszott a halványan beszűrődő holdfényben. Biztos melege van – gondolta John. A férfi teste ismét meggondolatlanul, de végre cselekvéshez látott. Két lépést tett, mindenkori fekhelye irányába, majd egy irányzott ám finoman kivitelezett mozdulattal behuppant a puha ágyba, és kedvese mögé kúszott. Csupasz mellkasát szerelme hátának feszítette, szabad kezével pedig takaróstul átkarolta őt.

John sosem bírta jól a meleget. Rettegve gondolt bele, hogy talán életében utoljára érezheti kedvese testének melegét, ezért egyre szorosabban ölelte őt magához. A levegő köztük szinte egy pillanattal később már forrósodni, nehezedni kezdett. Talán egy, vagy másfél percet tölthettek el így, újra összebújva, de a férfi már alig kapott levegőt. Ann szuszogása gyorsulni kezdett, ami már az álom közeledtét jelezte nála. John tudta, hogy ha most nem áll elő valami jóval, másnap sokkal nehezebb lesz a nő közelébe férkőznie.

– Neked nincs meleged? Ne nyissak ablakot? – suttogta.

– A-a – nyögte Ann rekedt hangon – én fázok!

John elméje megingott. Fejét újabb távoli visszhangok kezdték gyötörni, nyakába pedig most még erősebb görcs sugárzott. Karját leemelve szerelméről a hátára fordult, majd levegő után kapkodva a torkához kapott. Az ágy melletti éjjeliszekrényen ekkor puha fény gyúlt, ami egy halkan csippanó telefonból eredt. John felismerte a készüléket, de a kijelzőn megjelenő üzenet szövegét fekvő pózban képtelen volt kibogarászni. Fel akart ülni, hogy ellenőrizze, de törzse nem engedelmeskedett az akaratának. Fejét megfordítva próbált segítségért kiáltani, de amikor felfigyelt a menyasszonya nyakára kiült libabőrre, a szó egyszerűen beléfagyott. A férfi hirtelen úgy érezte, hogy az ágy bekebelezi tehetetlen testét, mintha valami ismeretlen, hatalmas erő magába szívná őt.

Ann ekkor újabb mozgolódásba kezdett. A nő kényelmet keresve megfordult, majd lábait felhúzva, teljes testével a takaró alá bújt. Csupán pirospozsgás arca és immár fehérnek tűnő ajka látszott ki a paplan alól. Szája szóra nyílott, majd lehelete párás ködként távozott reszkető fogai közül.

– Miért hagytál el, John? – lehelte.

– Hogy én? De hát itt vagyok! – Köhögte a férfi, kétségbeeséssel átitatott hangon.

– John?!

A férfi úgy érezte, egyre távolodni kezd attól, amitől a legkevésbé sem szeretett volna. John nem mozdult, teste viszont mozgásba lendült. A hátán fekve, kitekert nyakkal száguldott keresztül a háló falán, el a nappali és a konyha mellett, majd ki a hetedik emeleti lakás ablakán. Innen egyenes irányban elindult a házuktól néhány sarokra húzódó autópálya felé. A férfi a másodperc töredéke alatt maga mögött hagyta a várost, végül egy guminyomokkal teli biztonsági sávban ért földet.

Ebben a pillanatban a nő szeme egyszeriben kipattant, homályos tekintete pedig a telefon elhaló fényébe fúródott. Ann eztán felült az ágyon, és magához vette az éjjeliszekrényen heverő mobilt. Baljával kócos hajába túrt, azzal potyogó könnyek kíséretében leolvasta az iménti üzenetet.

“Őszinte részvétem, Ann!”