– Jó estét kívánok! Ön a „meghallgatjuk” vonalat hívta. Az én nevem Amanda. Miben lehetek a segítségére?
– Estét… Izé, nem felejtett el valamit?
– Őőő, nem hinném. Mire gondol, uram?
– Hát ilyenkor szokott jönni, hogy tájékoztatnak a beszélgetés rögzítéséről, meg ilyesmi.
– Ó, nem. Ez ránk nem jellemző. Tudja, nálunk mindennél fontosabb a diszkréció. Különben senki sem venné igénybe a szolgáltatásunkat.
– Értem. Tehát függetlenül a beszélgetés témájától, minden köztünk fog maradni, igaz?
– Pontosan! Úgy, ahogy mondja, uram. Ugye nem bánja, ha uramnak szólítom?
– Nem. Szeretnék kérni valamit, Amanda.
– Persze, csak bátran!
– Kérem, hogy ebben az esetben velem tegyen kivételt.
– Bocsásson meg uram, de ezt nem értem!
– Arra szeretném kérni, hogy vegye fel ezt a beszélgetést.
– Parancsol?
– Kérem, Amanda. Csakis az ön saját érdekében! Nem szeretnék önnek túl nagy fájdalmat okozni.
– Megértem, uram, de sajnos nálunk erre tényleg nincs lehetőség.
– Miért? Nincs okostelefonja?
– Nos, ha tényleg ragaszkodik hozzá…
– Mindenképp! Anélkül nem vagyok hajlandó folytatni a beszélgetést.
– Rendben. Kérem, adjon egy percet… Meg is vagyok.
– Tehát akkor most már rögzíti a beszélgetést?
– Pontosan. Nem kell aggódnia!
– Nagyszerű. Nos, a nevem Soltész Dávid. Kérem, hogy ezek után szólítson Dávidnak! Rendben?
– Természetesen, ahogy kívánja, Dávid.
– Köszönöm. Kérem, bocsásson meg azért, amit mondani fogok önnek, de nem igazán tudnám mással megosztani a gondjaimat, ugyanis nem sok embert ismerek.
– Ugyan, ne vicceljen! Az a munkám, hogy meghallgassam.
– Tudom, de én jobban örültem volna, ha inkább egy férfi vette volna fel a telefont.
– Ó, értem! Szeretné, hogy átkapcsoljam valamelyik férfi kollégámhoz?
– Mondja, mennyi az idő, kedves?
– Hat perc múlva fél egy.
– Délután, vagy este?
– Ez most valami beugratós kérdés? Jaj, bocsásson meg, nem úgy értettem, csak meglepődtem. Este. Természetesen.
– Mondja, mikor van maguknál záróra?
– Kettőkor!
– Tehát ez azt jelenti…
– Hogy pontosan harmincöt perce maradt mára a beszélgetésre.
– Nos, ebben az esetben maradnék önnel. Tartok tőle, hogy ha újra kéne kezdenem, már túl késő lenne.
– Késő? Mire?
– Arra, hogy megbeszéljem valakivel a gondolataimat!
– Világos. Mindent értek. Akkor, ha készen áll, akár bele is kezdhetünk! Miről szeretne beszélgetni, u…, elnézést, Dávid!?
– Nos. Nem is tudom, hol kezdjem. Nem kérdezne inkább valamit először tőlem?
– Dehogynem, szívesen! Hogy érzi magát?
– Rosszul!
– Ó, ezt sajnálattal hallom! Megkérdezhetem, hogy miért?
– Azért, mert fájdalmat okoztam valakinek!
– Értem. És azt el szeretné árulni, hogy kinek?
– Én imádok főzni! Hát maga?
– Huh… Tényleg? Mindig is becsültem az olyan férfiakat, akik megállják a helyüket a konyhában! Amikor még otthon laktam, vidéken, megtanultam ezt-azt az édesanyámtól, de annak már jó néhány éve. Sajnos, amióta beköltöztem Pestre, nem nagyon volt lehetőségem ilyesmire.
– Miért, nincs konyhája?
– Hát, ezekbe a nagyvárosi lakásokba préselt kétkönyöknyi lyukakat nem nevezném konyhának. Leginkább csak kávéfőzésre és ételmelegítésre használom. Önnek nagy konyhája van?
– Én nagyon szeretem a konyhámat! Tele van minőségi felszereléssel. Oda vagyok például a japánban gyártott, minőségi késekért! Használt már japán kést, Amanda?
– Nem igazán hiszem. Én kést leginkább a piacon szoktam venni. De most kíváncsivá tett! Elárulja, hogy mi a különbség köztük?
– Más a hangjuk!
– Hogy? A hangjuk? Kérem, ne haragudjon meg rám, Dávid, de azt hiszem, hogy nem értem!
– Persze hogy nem, mert még nem használt japán kést! Tudja az olcsó késnek szörnyű, majdhogynem elviselhetetlen hangja van! Nem is értem, hogy hogyan képesek ilyesmivel dolgozni az emberek.
– Míg ezzel szemben a japán késnek…?
– A japán kések zenélnek! Persze nem úgy, mint a hangszóró, vagy egy béna hangszer. Ha az ember egy japán késsel vágja fel a húst, és közben eléggé közel hajol hozzá, a rostok szétválasztásakor felszabaduló, lágyan sistergő hang hatása egészen megrázó tud lenni! Persze a jó értelemben. Én mondom, ezek a japánok tudnak valamit!
– Ahhaaa. Aazt hiszem, hogy kezdem érteni. Na és mi a helyzet a zöldségekkel? Például a hagymával?
– A hagyma, az hagyma! Szükséges ugyan, de nem túl értékes darabja az ételnek. Enni azért eszünk, mert éhesek vagyunk, de a főzés más! Hallgatni a vágás hangját, nézni, ahogy az eddig összetartozó részek szétválnak egymástól, látni, ahogy a vértől pirosló hús kifehéredik a forró olajban… na, ez az igazi szépség! Én nagyon szeretek főzni! Hát maga?
– Nem ugyan ezt kérdezte az előbb?
– De igen, Amanda, viszont nem válaszolt rá!
– Milyen igaza van! Bocsánat!
– Kérem, Amanda, ne kérjen olyanért bocsánatot olyanért, ami igazából nem is hiba. Az, hogy nem válaszolt a kérdésemre, mindössze azért volt, mert nem értette meg azt! De most, hogy már elmagyaráztam önnek, most már tudja, hogy mire szeretnék választ kapni. Nos?
– Hát, őszintén meg kell, valljam, ebben a felállásban… azt hiszem, hogy nem. Otthon azért főztem, hogy anyám ne veszekedjen velem. A főzésben azt szerettem, amikor megvoltam vele. Ennyi. Remélem, hogy nem bántottam meg az őszinteségemmel!
– Ahh, nem tesz semmit. Ehhez már hozzászoktam. Tudja, Kriszta is pontosan olyan volt, mint maga!
– Kriszta?
– Igen, az élettársam! Tudja ő sem szeretett főzni. Persze azért időnként készített ételeket, de sosem szívből csinálta.
– Ó, értem. Hát, ahogy látja, nem minden nő született háziasszonynak. Megkérdezhetem, hogy mi az élettársa foglalkozása?
– Meg, de nem fog örülni a válasznak!
– Tudja, én már sok mindent láttam, és hallottam az életem során. Tíz éve ennél a vállalatnál dolgozom. Igaz, hogy nő vagyok, de azért nem kell féltenie.
– Szakács!
– Parancsol?
– Kriszta, az élettársam szakácsként dolgozott egy neves étteremben. Most viszont már nincs munkája.
– Hogy mondja? Szakács, és nem szeret főzni? Bár, ezzel sokan vagyunk így, azt hiszem. Mármint úgy, hogy nem rajongunk azért, amit nap, mint nap csinálunk.
– Szerintem félreértett, Amanda! Én ugyanis azt mondtam, hogy ő is olyan volt, mint maga. De ez már a múlté.
– Ohh, most már kezdem érteni. Szóval már nem a hivatásból főz, és így újra megkedvelte?
– Részben jól látja, de azért nem egészen így van. Azért hagyta ott a munkáját, mert már tudja, hogy milyen csodás dolog a főzés! Megmutattam neki.
– Mondja, Dávid, ő az, akit megbántott?
– Igen. Ezt most eltalálta. Megbántottam, de már egyre kevésbé bánom! Azt hiszem, segít, hogy végre kibeszélhetem magamból a dolgot.
– Ezt örömmel hallom. Elnézést kérek a rossz hírért, de gondoltam szólok, hogy már csupán tizenkét percünk maradt. Persze ha akarja, holnap délután folytathatjuk a beszélgetést. Csupán név szerint kell kérnie engem.
– Szerintem arra már nem lesz lehetőség. Nem akar inkább valami mást kérdezni?
– Miért is ne! Az időnk még nem fogyott el. Megkérdezhetem, hogy hol van most az élettársa?
– Hát, ő már alszik.
– Na persze, gondolhattam volna. Inkább kérdezek valami mást. Mihez szeretne Krisztina kezdeni a jövőjével? Talán nyitnak majd közösen egy éttermet?
– Hát azt biztos, hogy nem!
– Nocsak. Tehát akkor…
– Ő már velem marad. Nekünk nincs másra szükségünk. Amúgy sem jövök túl jól ki az emberekkel.
– De akkor miből fognak élni?
– Élni? Ez egy különös szó. Ha az ellátásunkra gondol, van bőven élelmünk és vizünk még sok-sok évre.
– Na és mi van a számlákkal?
– Mi olyat nem fizetünk! Az utolsó, ami összeköt minket a külvilággal, az ez a telefon, amiről most önt felhívtam. Viszont nemsokára ez is elhallgat már, ugyanis holnap reggel kikapcsolják.
– Akkor honnan tudja ezt a számot?
– Hát, Krisztina hozta nekem ma délután, amikor hazaért a munkából.
– Mármint az élettársa? De hát azt mondta, hogy ő már nem… meg miért akarta Krisztina, hogy ön beszélgessen velem? Azt hittem, a saját akaratából hívott fel, hogy kibeszélje a problémáit.
– Valóban. Jól látja, ezért telefonáltam! És szerencsére azt hiszem, hogy már sikerült is.
– Micsoda?
– Most már semmi kétségem sincs a felől, hogy jól cselekedtem!
– Dávid. Most már csak öt percünk maradt, és félek, ha valóban kikapcsolják a telefonját, soha többé nem fogok hallani önről. Kérem, higgye el, hogy segíteni szeretnék! Válaszolna még két kérdésemre?
– Igen, de jól gondolja meg őket, mert ezek lesznek az utolsó kérdések, amiket feltehet nekem!
– Rendben. Az első… hogy… kkérem, á-árulja el, hol alszik most Krisztina?
– Hogy ő? Hát a hűtőben!
– Ó, te jó ég! Jaj, édes istenem. Nem, ezt egyszerűen képtelen vagyok…
– Kérem, szedje össze magát Amanda! Ne felejtse, az idő rohan, és még maradt egy kérdése!
– Viccel? A fenébe! Én… most…
– Krisztina!
– Oké, de ígérje meg, hogy őszintén válaszol nekem!
– Azt fogom tenni, Amanda!
– Rendben, hiszek magának! Kérem, árulja el, hogy honnan telefonál!
– Egy tanya közepéről, California államból.
– Hooogy???
– Sajnálom, Amanda, de már nem maradt több kérdése! Ha jól látom, csupán egy percünk van, ezért mondanék még valamit, mielőtt megszakítom a vonalat. Örülök, hogy mégis önnel beszéltem,  mert így megbizonyosított arról, amit gondoltam. Most már biztosan tudom, hogy még a nők sem képesek megérteni a főzés igazi szépségét!