Jenny egy átlagos napjára ébredt, nem teljesen átlagos módon.

A reggeli dolgait rutinosan csinálta végig. Kikelt az ágyból, belebújt kedvenc papucsába, majd belibbent a fürdőszobába. Először két kézzel a kézmosóra támaszkodott és mélyen a tükörbe meredt. Nagyot ásított önarcképének, majd megnyitotta a vízcsapot. Eztán kidörzsölte szemeiből a szétkenődött fekete festéket, majd alaposan fogat mosott. Végül belemarkolt egy törölközőbe az összehajtott kupac tetején, és szárazra dörzsölte vele az arcát.

A szoba másik felén álló hófehér, kerámia csészén ülve kezdett el merengeni az elmúlt éjszakán. Hirtelen egy emlékfoszlány villant fel előtte, amit egy reflexszerű mozdulat követett. Egy határozott lendülettel felrántotta pólóját, és jobb kezével a bal oldalát kezdte tapogatni. Ahogy végighúzta kecses ujjait a finoman kidudorodó bordáin, valahol felfelé félúton, egy ujjnyi hegre lett figyelmes. Szemei kikerekedtek, és egy akaratlan mondat hagyta el tűzpiros ajkait.

– Picsába! Hát ez nem lehet igaz… 

Az ajtó másik oldaláról nyöszörgés hallatszott, majd kisvártatva egy vaskos férfihang szűrődött be a mellékhelyiségbe.
– Na, mi van bébi, jól vagy?
– Persze, semmi baj. Mindjárt végzek.
– Oké. Én még visszaalszom egy kicsit, ha nem baj.
E pillanatban a nő sok mindent érzett, de késztetést arra, hogy válaszoljon, a legkevésbé sem.

Nem sokkal később a keskeny ajtó kivágódott, mire a férfi tágra nyitott szemekkel ülő helyzetbe pattant. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Jenny nekiszegezte kiélezett kérdését.

– Ki vagy te?
– Hogy, mi van? Bevettél valamit, vagy mi?
– Azt kérdeztem, hogy ki vagy!? – kiáltotta kikelve magából.
– Hát Ray, a pasid… Most mi ez a játék? Szívatsz, vagy mi?
– Hazudsz! Te is nekik dolgozol, igaz?
– Figyelj – pattant hirtelen térdre az ágyban heverésző fickó – nem tudom, hogy mi van veled, de kérlek, próbálj megnyugodni.

Ray mélyen a nő szemébe meredt, majd lassan lefejtette magáról a takarót, és lábra állt. Jenny végigmérte a férfi félmeztelen testét. Izmos volt és sármos. Majd egy fejjel magasabb a nőnél. Fekete haja és borostás arca kifejezetten jól álltak a vonásaihoz. A férfi megfontoltan, széttárt karral elindult felé, miközben Jenny csak feszülő mellkasát figyelte.  Amikor Ray karnyújtásnyi távolságba ért, Jenny úgy érezte, az idő lelassul körülöttük. Pontosan tudta, mit tesz, de azt nem tudta felfogni, hogyan képes rá. Jobb karját felhúzta a bal válláig, majd Ray mellkasa felé lendítette. Kicsiny kézfeje olyan erővel csapódott a férfi izomzatának, hogy a súlyos test abban a pillanatban a levegőbe emelkedett.

Füle mellett süvített a levegő, ahogy tehetetlenül száguldani kezdett a fal felé. Ám Jenny ekkor még nem állt le. Az ütést követően sebesen visszahúzott kezével megragadta a repülő férfit egyenesen a bokájánál, megakadályozva, hogy az távolabb kerüljön tőle. Egyetlen rántás, és a kilencvenöt kilós izomtömeg, a padlószőnyegbe préselődött. Pontosan tudta, mit akar: válaszokat. Ám azokra még várnia kellett, mivel Ray most éppen levegő után kapkodva vonaglott a földön. Nagyot sóhajtott, majd lassan kifújta a levegőt.
– Baszki. Hát annak a fickónak mégis igaza volt! – mordult fel a nő mérgesen.

***

Jenny cseppet sem törődött a járókelőkkel akik mellett elsuhant. Egyfolytában csak Ray utolsó szavai csengtek a fülében: „Hát nem érted? Ez volt a feladatom. Meg kell óvjuk az emberiséget a benned rejlő erőtől!”

Lehet, hogy mégsem kellett volna bántanom? Franc esne bele, hogy elveszítettem a fejem. Ah, most már kár ezen rágódni.

Mire feltekintett merengéséből, már ott állt New York egyik legsötétebb felhőkarcolójának árnyékában. A “The Mirracle” bejáratnál sorakozó fegyveres alakok szapora szívveréséből, és felgyorsult légzéséből arra következtetett, hogy már számítanak rá. Jennyben kavargó érzelmek tengeréből felvillant egy apró érzés: félelem. Sosem kedvelte a fegyvereket. Főként akkor nem, ha azok rosszfiúk kezében vannak, akik épp neki akarnak ártani. Folyton azzal nyugtatta magát, hogyha mindaz igaz, amit az a furcsa kinézetű, szőke srác mondott neki múlt éjjel, akkor nincs mitől félnie, hiszen most úgyis csak álmodik.

Vicces – gondolta – minden mégis olyan valóságosnak tűnik…

Pár másodperce még fél kilométerre tartott az épülettől, de most már olyan közelségben járt, hogy tisztán látta a felpaprikázott fegyveresek arcát. A négy öltönyös férfi, csőre töltött gépfegyverekkel feszített a bejáratnál.

Hmm, akár az ötvenes években – merengett a lány, repülés közben.

Elrugaszkodás után finoman hátravetette fejét és felsőtestét, minek következtében kecsesen kezdett fordulni a levegőben. A szaltó tökéletes volt. Az alatta elsüvítő golyók, peregve ontották a szomszédos épület vakolatát. Az összes fegyveres annyira meglepődött, hogy mindössze tekintetükkel tudták követni az eseményeket. Mire magukhoz tértek káprázatukból, a lány már a szélső fickó előtt állt lehajtott fejjel. Jenny apró száját féloldalas mosolyra húzta.

Teste mellett lógó karjai oly sebességgel vágódtak előre, hogy szabad szemmel követni sem lehetett. Vékony ujjait a férfi felkarjainak szorította és egyetlen mozdulattal a levegőbe emelte az őrt. Csuklói egyszerre fordítottak a tehetetlenül lógó karokon, mire a két válla hatalmas reccsenés következtében kifordult. A negyvenes éveit taposó férfi úgy ordított fel, mint az a csecsemő, aki először szívja magába a külvilág éles levegőjét.

– Sss. Nyugi, nem foglak megölni! – suttogta, miközben fekete szemeiben kísérteties fény cikázott.
Balljával elengedte a fickó tehetetlen karját, majd egy erőtlennek tűnő mozdulattal arrébb hajította a nála jóval nagyobb testet. A férfi egyszeriben letarolta a hozzá közel álló fegyverest, míg a többiek egy-egy ugrással tértek ki a becsapódás elől. Persze a nő már nem nézte végig a jelenetet.  Egy újabb rugaszkodás következtében átvetődött az épület golyóálló üvegén, szilánkokat és törmeléket hagyva maga után a feldúlt járdán.

A történet következő részét az alábbi linken találod:

Jenny 2 – Az épület belsejében