– Te, Paul, hallod! – bámult fel Jenny a mennyezeten sétáló férfira.
– Hmm?
– Gyere le onnan, kérlek, mert már tökre fáj a nyakam! Most minek játszod itt az eszed?
– He? Csak gondoltam, így előbb észreveszem őket… De, ha akarod… – húzta meg a vállát, majd egy fordulattal leugrott a padlóra, és ott folytatta az útját. Néhány lépéssel végig Jenny előtt haladt.
– Már így is hányingerem van ettől a helytől. Egyáltalán nem hiányzik, hogy még te is kikészíts. Amúgy… hogy van az, hogy én nem tudok ilyesmit? Most akkor az én álmom ez, vagy sem?
– Részben igen, részben nem!
– Most szívatsz?
– Részben…
– Na, elmész te a tudod hova! Lehet, hogy inkább egyedül… – kezdett bele a nő, majd egyszeriben megtorpant, amikor társa hirtelen felemelte a kezét.
– Te is hallod?
– Micsodát? Én nem hallok semmit!
– Ez a fura, erősödő kattogás. Ne mondd már, hogy nem hallod.
– He? – forgatta értetlenül a fejét a nő. – Én semmit… várj! Igen, most már én is. Elölről jön!
– Én meg úgy hallom, mintha alólam – pillantott a föld felé Paul, eztán döbbenten megmerevedett.
– Mi a…?

Paul lesütött tekintettel Jenny felé fordult, majd a zsebébe nyúlt, és előhúzott onnan valami nagyon furát. Egy téglalap alakú, rózsaszín mobiltelefont, ami szüntelen kattogott. Mintha megbolondult volna.

– A szervizben kaptam, mert az enyém beázott…

Jenny tenyere nagyot csattant a saját arcán, amit később végighúzott rideg ábrázatán.

– Ezt nem hiszem el! Mi a frásznak neked telefon egy álomba? Főleg egy… ilyen!
– Debbie az! Azt írja, kész a vacsora. Szóval, ha megbocsátasz, akkor én most lépek, ugyanis nem szeretem a hideg kaját.

Jenny szóhoz sem jutott a döbbenettől. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a valamiért szinglinek hitt, őrjítően jóképű, arrogáns fickó „Debbie”-je idegesíti-e jobban, vagy az, hogy egy vacsora miatt képes magára hagyni őt az ismeretlenben. A fekete hajú, karcsú teremtés nyelt egy nagyot, majd kimondta, ami először a nyelve hegyére gördült.

– Ahh, most komolyan itt akarsz hagyni ezen az istenverte…
– Nyugi, már jó úton jársz. Itt fordulj jobbra, és tudni fogod, hogy mihez kezdj. Amúgy is gyors evő vagyok. Debbie folyton panaszkodik is miatta. De ami a lényeg: pik-pakk végzek. Addig meg tarts ki, hisz tudod, amúgy sem eshet semmi bajod! – mondta, majd megnyomott egy gombot a rózsaszín csodán, ami hatására a bőre, és úgy az egész alakja homályosodni kezdett.
– Várj! De ki az a… – kiáltotta, de a fickó eddigre már teljesen eltűnt.

Jenny csalódottan maga mellé ejtette a karjait, majd egy „ahh” sóhaj következtében unott lépekkel tovább indult.

***

132 katonával és négy teremmel később…

– Szervusz, Jenny! Már vártalak – fordult a szakadt ruhás nő felé Sarah. – Én Sarah vagyok, de felteszem, ezt már úgy is tudod.
– Nehéz volt nem észrevenni azokat a negyven centis betűket, amik azon az ajtón figyeltek – bökött Jenny a háta mögött heverő, kiszakadt ajtólapra.
– Nos, igen, reméltem, hogy feltűnik majd. Tudod… – a hatvan körüli, ősz hajú nő hirtelen felpattant az íróasztalától, és felemelte a jobbját. Szemmel láthatóan Jenny mögé küldte a félreérthetetlen jeleket, hiszen közben egy percig se nézett Jennyre. Mire a fiatal nő megfordult, a falon tátongó résen kiözönlő katonáknak már csak a hátát látta.
– Fura! Miért nem hallottam őket?
– Tudod, Drágám, nálunk a hangok igen különös dolgok. Emlékszel például arra a folyosóra? – lehelte Sarah bársonyos hangján, majd kimért léptekkel elindult Jenny felé.
– Hát, ami azt illeti, szerintem sosem fogom elfelejteni – merengett el Jenny önfeledten maga elé bámulva. Mire feleszmélt, Sarah már ott állt mellette. A meleg kisugárzású, világos blézert és farmert viselő nő Jenny vállára tette a kezét, majd újra beszélni kezdett.
– Szegény kislány, megsérültél valahol?
– Hagyjon ezzel, nyanya! – söpörte le a ráncos kezet önmagáról Jenny. – Nem vagyok az a dédelgetésre szoruló picsa. Szóval nálam ezzel nem megy semmire! Sőt, ami azt illeti, kifejezetten utálom a nyáladzást! – bökte oda Jenny, majd roppantott kettőt a nyakán. – Szóval ne szórakozzunk tovább, inkább mondja, hogy merre haladhatok tovább!
– Vagy úgy! Szóval te egy tipikus rossz kislány vagy, igaz? Innen nincs tovább. Nincs hová menni. Csak egyetlen út van, mégpedig az, amin bejöttél.

Jenny sebesen hátraperdült a kijáratot keresvén, de meglepetten tapasztalta, hogy a falba robbantott rész egyszerűen eltűnt. Helyette egy zöld, pulzáló erőtér feszült ugyanott.

– Most szórakoznak, vagy mi? Azt várják tőlem, hogy itt maradjak? Hát az nem fog menni!
– Biztos vagy ebben, aranyom?! – rikácsolta elváltozott hangon a nő, aki közben a padlóra kuporodott. Térde maga alatt, könyöke a földön, a feje pedig furcsa szögben mered Jenny irányába, olyan mosolyt virítva a lány felé, amit eddig még csak horrorfilmekben látott.
–  Na, ne basszon már fel! Maga meg mi a fenét csinál?
– Mindjárt meglátod, drágaság, mindjárt meglátod! – vihogta grimaszolva.
– Pfuj – robbant ki Jennyből, amikor a blézer alól előtörő, nyálkás karokra lett figyelmes. A nő háta egyszerűen kettényílt ott, ahol egyébként a gerincének kellene lennie, és onnan egy új, sokkal kevésbé barátságos arcú némber mászott elő. – Oké, ennyi! – jelentette ki Jenny olyan elhatározással, aminél stabilabbról álmodni sem mert volna. – Most már elegem van, fel akarok ébredni! Tuti, hogy össze fogom izzadni a kedvenc, virágos párnámat…

A sorozat előző részeit itt találod:
Jenny 1 – Titkok
Jenny 2 – Az épület belsejében