Az üvegen keresztülrepülő nőt odabenn teljes sötétség fogadta. Az utcáról beszűrődő napsütésen kívül nem látott semmiféle fényforrást. Az óriási előtér, ahová érkezett, teljesen üresnek tűnt. A tágas szoba falain egyforma ajtók sorakoztak mindenféle megjelölés nélkül. Jenny tisztában volt vele, hogy az őrök még támadóképes állapotban vannak, ezért nem hezitált sokáig. Vett egy nagy lendületet, majd vékony vállával átszakította az egyik fémlappal fedett nyílászárót. Az elé táruló folyosón halványzöld fény pulzált, de világítótestet sehol sem látott. Úgy tűnt, mintha a kísérteties aurát egyenesen a falak árasztanák.

Jenny nem bámészkodott túl sokáig. Ehelyett előreszegett fejjel, és ökölbe szorított kézzel elindult az épület gyomra felé. A még mindig pulzáló falak közeben egyre sötétebb zöldre váltottak. Ahogy beljebb haladt, a furcsa járat úgy vált egyre nyomasztóbbá. Csupán percekkel később figyelt fel rá, hogy a léptei zaján, lélegzetének szuszogásán és szívverésének egyenletes ritmusán kívül nem hall egyéb zajokat. A kínzó érzés egyre mélyebb szorongást ébresztett benne. Tett még néhány lépést, majd úgy érezte: elfogyott minden türelme.

Vett egy nagy lendületet, és jobbjával rásózott a falra. A zöld fényben úszó szerkezet egyszerre felvillant, majd az áradat áthullámzott a folyosó oldalán, és elenyészett a járat láthatatlan távolságában. A furcsa fényjátékon kívül más nem történt. Jenny dühében még néhányszor megismételte a mozdulatot egyszer a jobb, majd a bal öklével, de a fal továbbra is kitartóan állta a beérkezett találatokat. Újabb lendületet vett, és módszeresen megsorozta a másik oldalt is. Próbálta felváltva, egyszerre, kézzel-lábbal, de nem jutott előrébb.

Néhány perc kitartó erőlködés után belátta, hogy semmi értelme folytatnia. Csak amikor leállt, akkor tűnt fel neki, hogy a becsapódott ütéseknek sem volt hangja egyáltalán.

Különös – gondolta. A lehetőségein kezdett morfondírozni, mire ráeszmélt, hogy már azzal sincs tisztában, merről érkezett. A sok forgolódás közben elveszítette a tájékozódási érzékét. Nem látott semmi mást csak a semmibe vesző távolságokat.

– Picsába! – bökte ki dühösen, aztán meglepetten felhúzta a szemöldökét.

Valamiért másként hallotta vissza saját hangját, mint ezelőtt. Úgy tűnt, mintha a víz alól beszélne. Hát persze… – röppent át az agyán. – Ezek a falak, biztos elnyelnek minden energiát. Egyszerűen nem verik vissza a hullámokat. Gondolatai mámorából egy éles sípolás zökkentette ki. A furcsa zúgást egy ismeretlen személy morgása követte. Úgy hallatszott, mintha valaki a torkát köszörülné. Kisvártatva az ismeretlen férfi hangja felerősítve kezdett zengeni a folyosó falai közt.

– Isten hozott nálunk, tündérbogár!

Az erős hatás oly élesnek és kínzónak bizonyult, hogy a nő, kezét reflexszerűen a füléhez kapta.

– Hogy szakadnál meg! – ordította kikelve magából a lány.

– Ennyi volt, drágám! Itt a vége az ámokfutásodnak! – zengett, szinte egyszerre mindenhonnan.

A második hatás még erőteljesebbnek bizonyult. Olyannyira, hogy a lány képtelen volt talpon maradni. Jenny, akaratától függetlenül a földre zuhant, és a hátán fekve figyelte a sötétzölden vibráló mennyezetet. Tekintete ide-oda cikázott az odafenn táncoló nyalábokkal együtt. Megoldás után kutatott, amit végül meg is talált. Ezt követően vigyorogva ülő helyzetbe emelkedett, majd mosolyogva, nyugodt hangon megszólalt.

– Biztos vagy te ebben, nyuszikám?

Két kezét a magasba emelte, majd ujjait finoman összekulcsolta a feje felett. Sebesen mozgó karja hatalmas erővel csapódtak a padló betontálcájának. A falak ugyan erősen tartották magukat, de az emeletek közti födém kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ellenálljon Jenny felfoghatatlan erejének. A szerkezetben feszülő vasak szinte egyszerre adták meg magukat, majd a padló, mindent elárasztó por következtében leszakadt.

– Hogy merészeled, te szajha?!– zengett az új szintre zuhanó nő feletti lyukból.

Jenny széles mosollyal az arcán lépett ki az alagsorban tomboló porfelhőből. Meglepett kutatók százai bámultak rá kerek szemmel. A robbanás megijesztette őket, de a magabiztosságot árasztó, fekete hajú nő látványa egyenesen beléjük fagyasztotta a vért. Senki sem mozdult. Mind mereven figyelték, ahogy a lány egyre közelebb lépked a sarokban összegyűlt tömeghez. Egy ősz hajú, idősebb férfi kilépett, majd rémülettől remegő hangon megszólalt.

– J-Jenny, kérlek, hallgass meg! Mi nem tehetünk semmiről. Kényszerítettek rá, hogy…

– Héj! Hát te meg honnan tudod a nevem, tata? – emelte meg fenyegetően a kezét – ez az egész kezd egyre furcsább lenni – rázta meg a fejét a nő.

– Én, csak… – kezdte újra a kutató, majd fulladozni kezdett, ahogy Jenny ujjai finoman ráfonódtak a nyakára, ő maga pedig a levegőbe emelkedett.

– Figyelek! – közölte amaz rezzenéstelen hangon, majd eleresztette az öreget.

A férfi a földre rogyott, és erőtlenül köhögni kezdett. Egyik kezét a magasba emelte, hogy jelezze: nemsokára belekezd a mondandójába. Ám ebben a pillanatban tíz, gázmaszkot viselő katona ereszkedett alá odafentről. Nem kérdeztek semmit, csupán sorozni kezdték az odabenn ácsorgókat. Fehér, vértől mocskos ruhába bújt áldozatok hullottak a padlóra, akár a méreggel lefújt legyek. Jenny, a lábainál térdelő kutatóra meredt, majd a szeme előtt látta, ahogy egy golyó belecsapódik, egyenesen a szerencsétlen öregember homlokába. A lövedék erejétől a férfi kobakja hátravetődött, majd a test erőtlenül eldőlt. A nő dühtől felpaprikázva megfordult, és állkapcsát összeszorítva, széttárt karokkal a jövevények felé fordult.

– Áhh, ti rohadékok! – visította.

Tíz fegyver szegeződött rá, amik csupán egyetlen parancsra vártak. A sor élén álló katona felemelte a jobb kezét, majd azt leejtve kiadta a tűzparancsot. Ropogó fegyverzaj töltötte be a káoszban fürdő termet. Jenny érzékei ismét felgyorsultak, majd egyetlen mozdulattal a földre guggolt. Amikor a lemaradó, fekete haja ráhuppant kecses vállára egy furcsa, égett bűz csapta meg az orrát. Pupillái kitágultak, és jobbjával kétségbeesetten a sörényébe markolt.

– Waaaa – recsegte egyre erősödő hangon, amikor ujjai elérték a golyóktól megpörkölődött hajszálakat –, na most tényleg felbasztatok! A hajamra még álmomban is allergiás vagyok!

Jenny néhány pördüléssel az öreg kutató teteme mögé pattant, majd egy újabb fordulattal elhajította azt. A friss holttest nagy csattanással trafálta telibe az egyik ismeretlent. Szegény, megboldogult pasas koponyája egyenesen a fekete ruhás alak sisakjának csapódott, aki pár pillanattal később már a plafonból aláhulló porfelhőt figyelte, mégpedig fekve. Eközben Jenny újabb manőversorozatba kezdett, és pillanatok alatt odacikázott az éppen elfekvő katona golyószórójáért. Megmarkolva a fegyver gumírozott markolatát, ismét felugrott. Amikor már néhány méterrel az őrök feje felett járt, oldalra billentette testét, és útjára engedte halálos áradatát. A kezében tartott fegyver, edzett lövedékei halálos pontossággal fúródtak az áldozatok testébe. Egymás után adták meg magukat az erőnek, ami ellen halandó testük képtelen volt védekezni. Mindössze ketten élték túl a mutatványt, de ők is csak a golyóálló mellényeiknek köszönhették, néhány másodperccel tovább tartó életüket.

Jenny, kezében a még füstölgő, kiürült fegyverrel lépkedett a talpon álló katonák felé. Az egyik remegve emelte fel a pisztolyát, mire egy porfelhőn átsuhanó puskatus homlokon csapta. Kevésbé vakmerő társa ezt láttán egyszeriben elhajította a saját fegyverét, majd megadóan térdre ereszkedett. Jenny kecses léptekkel közelebb sétált hozzá, majd karba tett kézzel megállt a térdelő férfival szemben.

– Kinek dolgozol, féreg? – kérdezte.

– Frac J. Simons – szűrődött az arcot takaró maszk mögül.

– Simons… micsoda hülye név. Azért köszi! – vigyorodott el a nő, majd egy tarkórúgással álomba szenderítette beszélgetőpartnerét.

Ekkor furcsa nesz ütötte meg a fülét. Gondolkodás nélkül cselekedett, és mire észbe kapott, már megfeszülve, kitárt karral állt, kezében az újratöltött fegyverrel, amit az imént markolt fel a padlóról.

– Várj, démon, békével jöttem!

– Paul? Te meg mit keresel itt?

– Hát – mondta a magas, szőke hajú férfi, miközben előlépett a még mindig kavargó porfelhőből –, téged…

– De hogy találtál rám? Vagy téged csak én képzellek ide?

– Nem, dehogy! Már korábban is mondtam, hogy én nem vagyok az álom része, csak ezek a – nézett körül a fickó mosolyogva – játékszerek – mutatott egy tetemre. – Épp csak erre bóklásztam, és gondoltam, meglátogatlak. Maradjunk annyiban, hogy nem volt szükségem nagyítóra az apró nyomokhoz, amiket hagytál… – mondta, majd mutatóujjával a mennyezeten tátongó lyukra mutatott.

Jenny elmosolyodott.

– Furcsa! – mondta végül a talpig fehérben feszítő férfinak.

– Micsoda?

– Még csak két napja ismerlek, de máris megnevettettél! A baj csak az, hogy valamiért hiszek neked. Pedig már rég megfogadtam, hogy sosem bízok olyanban, aki ennyire jóképű…

– Tévedsz! – vágott vissza Paul mosolyogva. – Tegnap, a diszkóban. Ott is nevettél! Emlékszel?

– Ja, amíg belém nem vágtad azt a rohadt kést… Utána valahogy lehervadt a mosoly az arcomról – fintorgott Jenny, miközben önkéntelenül is az oldalához kapott.

– Hát, igen. Mondtam, hogy talán egy picit szúrni fog… Tényleg, mi van a sebeddel? Ugye, begyógyult, ahogy mondtam?

– Be… – közölte a lány, hidegen. – De most ne itt beszélgessünk erről. Történetesen épp vendégségben vagyok, és… – mutatott körbe a földön heverő hullákon – valamiért úgy vélem, hogy nem örülnek nekem.

– Hát igen, azt látom – vakargatta meg az állát a fickó. – Kövess! Majd én mutatom az utat.

Azzal nekilendült, és egy pillanat múlva eltűnt Jenny szeme elől. Mire észrevette újra őt, már az egyik kinyitott ajtóban támaszkodott.

– Na, nem jössz? – kurjantotta a férfi, majd fintorogva kidugta a nyelvét.

– És még csak nem is bírom a humorát… – mondta a lány halkan, majd komótosan elindult Paul irányába.

*** Folyt. Köv.***

A sorozat előző részét ezen a linken éred el:

Jenny 1 – Titkok

A következőért pedig ide kattints:

Jenny 3 – Debbie