A pince poros, rozsdásodó tányérlámpája meglibbent a hirtelen keletkezett huzattól. A kísérteties sárga fény felismerhetetlen formájú árnyakat vetett a különös műszerekkel teli, enyhén dohszagú helyiségre. A magas, vékony férfi becsukta maga mögött a súlyos acélajtót, majd lehajtott fejjel megindult lefelé a betonlépcsőn. Haladás közben végig a telefonjával babrált. Mire leért, már kerregésbe kezdett egy tucatnyi, felismerhetetlen alkatrészekből összeszerelt szerkezet. Az alig pár négyzetméternyi szoba úgy ki volt tömve elektronikus berendezéssel, hogy ha bárki betette volna a lábát ide, az rögtön elhiszi magáról, hogy egy óriási számítógép belsejében áll.

Egyik színes fény gyulladt ki a másik után. A lassan felzúgó ventilátorok és az egyre erősödő kilowatt búgó hangja végül teljesen betöltötte a hangszigetelt, földalatti bázist.

Steven szemmel láthatóan izgatott volt. Izgatottabb, mint eddigi életében bármikor. Ezt az is méltán bizonyította, hogy néhány órával ez előtt egy sor olyan dolgot tett, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Mint a korai fekvés, az ébresztő hajnali kettőre való állítása, a rutinszerű reggeli fogmosás kihagyása és a dupla adag, hideg kávé fintorgás nélküli lehúzása.

Steven bizony készült valamire.

– Steven Roght – mondta ki hangosan, majd az órájára pillantva fojtatta – két óra, huszonnégy perc, húszadika, július, kétezer-tizenkilenc.

A fura gépezet válasz helyett néhány csippanással, újabb fények kigyulladásával jelezte a hangazonosítás sikerét. Néha még maga Steve is kissé túlzásnak ítélte a sajátos biztonsági tűzfalait, de hát élete fő művével azért mégsem lehet könnyelmű az ember. Egy újabb lépéssel ott termett a helyiség egyetlen irányítópaneljénél, majd a hangosan kattogó billentyűzettel adatokat kezdett bevinni a rendszerbe. Egyik parancsot gépelte le a másik után, olyan lendülettel, hogy ujjai mozgását képtelenség lett volna nyomon követni. Egy ponton, valahol a kód felénél megtorpant. Zsebéből módszeresen előrántotta kedvenc okostelefonját, majd szabad kezével a másik zsebét kezdte tapogatni. Elégedetten konstatálta, hogy a készülék töltőjét sikerült magával hoznia. Noha a mobil jelen pillanatban szinte tele volt, a készülék esetleges lemerülése volt az, amitől Steve a legjobban tartott.

A Steven arcának részleteit fürkésző telefon egy pillanat alatt kioldott, majd az előző éjszaka írt jegyzetek jelentek meg a kijelzőn. Steven újra átellenőrizte azokat, majd sok évig tartó számításai eredményének memorizálása után idegesen a szájába harapott.

Karja, lába, sőt, az egész teste remegni kezdett. Telefonját, immáron jóval kevesebb rutinnal csúsztatta vissza nadrágja rejtekébe, aztán bepötyögte számítógépébe a bűvös számsort. Ezt néhány másik adat követte, majd a folyamat végét jelentő enter gomb leütésekor úgy érezte, hogy az apró kattanás túlharsogott minden búgást, zúgást, sőt, még a torkában dübörgő szívverésének hangját is. Innen bizony már nem volt visszaút!

A mindvégig jelenlévő zaj egyszerre megváltozott. A búgás mélyülni kezdett, majd ritmikusnak tűnő hullámzó hubogássá alakul. Steve testét olyan hőmérsékletingadozás kerítette hatalmába, amit képtelen volt lereagálni. Ereiben a vér megfagyott, majd egy pillanattal később már láztól izzó forróságtól lüktetett. A kilökődés pillanatában Steven a földre zuhant. A rideg betonon kuporogva csupán fejét, és szemeit volt képes mozgatni. Nyöszörögve nézte végig pillanatokkal korábbi önmagát, ahogy a billentyűzethez lép, a telefonjáért nyúl, majd hátrálva felszökken a lépcsőn és végül becsukja maga előtt az ajtót. A szoba elcsendesült, Steve pedig mély álomba zuhant.

Fogalma sem volt róla, meddig aludt, de a végtagjaiban jelentkező zsibbadásokból úgy ítélte, órákat. Steven elgémberedett végtagjai mozogni kezdtek, majd lassú mozgással ülő helyzetbe kecmergett. Látása lassan hozzászokott a félhomályhoz, mire leesett állal körbekémlelt.

A helyiség már nem az volt, ahol korábban elájult. A falak és a szoba ugyan az volt, de valami mégis megváltozott odabenn. Steven saját kezűleg épített, elektronikus berendezései nyomtalanul eltűntek. Csupán egy halvány fény, lágy zöld színe biztosított némi vizuális képet az újszerű szagoktól telített pincében.

Megboldogult édesanyja sárszagú virághagymái egy karnyújtásnyira tőle, a nyirkos fal melletti kosárban teletek. A sarokban száradt földtől mocskos ásó és gereblye állt. A velük szemközti oldalon pedig egy hanyagul felcsavarozott polc száz meg száz kéziszerszámja nézett vele farkasszemet. Gázolaj, hígító és friss festékszag különös keveréke csapta meg az orrát.

– Basszus! Sikerült! – tört ki belőle olyan erővel, hogy szinte azonnal a saját szájára csapott.

Tenyerét a szájára szorítva nézett fel, egyenesen a plafonra.  Oda, ahol Steven egykori kajakja függött némán.

– Tényleg – suttogta, most már nagyobb óvatossággal -, épp előző nap festettük. Már emlékszem!

A Rogth ház egyetlen pincéjének egyetlen ajtaja halk, nyikorgó hang kíséretében kinyílt. Pillanatokkal később egy férfi arca jelent meg mögötte. Egy férfié, akinek nem lett volna szabad ott lennie.

– Folytatása következik! –