Az ablakon beszűrődő holdfény megcsillant az öreg varázsló hófehér haján. A hetvenes éveit taposó mágus mezítláb állt a szoba jéghideg kövén, és megállás nélkül kántált. Mögötte majd egy tucat bámészkodó lakó verődött össze. A mágus csontos kezében rongyos könyvet tartott, miközben megállás nélkül szórta szavait a sötétbe burkolózó helyiség minden irányába. Miután a különös mondókával végzett, és az utolsó sarkot is felszentelte, tisztán érezni vélte, ahogy a mindent körüllengő energia feláramlik a csupasz talpán, és elárasztja az emberfeletti erőknek parancsoló végtagjait.

– Mutasd magad, te semmirekellő fajzat, aki eme kastély lakóit kísérted! Állj elő, hogy megküzdhessünk! – ordította torkaszakadtából, majd látványosan a földre hajította a mostanra már szükségtelenné vált varázskötetet.

A semmiből előtörő, földöntúli hangok bárki mást futásra kényszerítettek volna, de a tapasztalt mágust meg sem rezdítették. A kísérteties moraj visszhangot vert az ősöreg építmény falai között, ám ekkor még a förtelmes gonosz nyomát sem lehetett látni a világítás nélküli teremben.

Az őszhajú varázsló erre egy fémből és üvegből kovácsolt varázspálcát húzott elő fehér köpönyege zsebéből, melyhez egy újabb varázsige is tartozott. Néhány pillanattal később mágikus fény támadt, és egy négylábú, nyolckezű démon izomtól duzzadó, vérvörös alakja jelent meg, néhány lépésre a mágustól.

– Megvagy, te gyáva féreg. Azt hitted, hogy elbújhatsz előlem? – kurjantotta az öreg rekedtes hangján, majd a háta mögött álló társa után szólt.

– Philip, hozzám! Fogd meg a fényhozót, és célozz vele végig a szörnyre! Egyetlen pillanatra sem veszíthetjük szem elől, különben végünk!

– Igenis, mester! – Lépett elő hátulról egy huszonéves fiú, aki a varázsló köpenyéhez hasonló, fehér tanoncruhát viselt. Az inas átvette a pálcát, majd szavak nélkül cselekedett.

– Ne hidd, hogy megijedek tőled, mágus! – bömbölte a dühösen fújtató förtelem, majd támadásba lendült.

– Véged! – kiáltott az öreg válaszként, aztán öles léptekkel szembe indult a rémülettel.

Mikor már csak egyetlen méter távolság volt közöttük, a hatalmas lény karmos keze ökölbe szorult, és iszonyú erővel a mágus felé lendült. Amaz egyetlen, korát meghazudtoló mozdulattal kitért előle, majd ugyanazzal a lendülettel rámarkolt a szörny felkarjára. Az öreg kezén lévő rúnák ekkor felizzottak, és valaki a hátsó tömegből felsikoltott, amikor az idős mágus egyetlen mozdulattal kitépte a dühös lény karját. Az eddig erőtől duzzadozó kar egy szempillantás alatt vékonnyá aszalódott, és egy gyönge seprűnyélre emlékeztető hangot adott, amikor a dühös mágus sikerittas állapotban földhöz vágta azt.

– Háh, csak ennyit tudsz, démon? – visította kikelve magából.

A meglepetéstől megtántorodott lény fújtatott, majd a sérült vállához kapott. Válasz helyett túlvilági szavakat kezdett préselni a tűhegyes fogai közül, mire a talaj kövei váratlanul rezegni kezdtek. A rajtuk álló öreg ekkor egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és a mágus egyszeriben a földön találta magát.

– Jól van, mester? – lépett közelebb a megrémült tanítvány.

– Ne aggódj, fiú, semmi komoly. Csak egy alattomos húzás volt, amire nem számítottam. De nyugodj meg, van még egy-két trükk a tarsolyomban! – mondta, azzal megragadta az imént elhajított végtag maradványát, ami egyszeriben egy lángoló pengéjű karddá változott. Az öreg varázsló egyetlen pillanat alatt talpra pattant, és néhány jól irányzott suhintással darabokra szelte az előtte ágaskodó lényt.

Mikor a csatazaj elült, egy váratlan ajtónyikorgás hasított a levegőbe, mire a tömeg, a segéd, de még maga a nagy mágus is összerezzent.

– Mi ez az istenverte felfordulás? – visította egy testes, női alak a szoba bejáratából. Philip, mi ezen a pszichiátrián gyógyítani próbáljuk a betegeket, nem játszunk velük! Azonnal szedje össze a székeket, mossa le Mr. Grey kezéről a filcet, fektessen le szépen mindenkit, és adja ide a zseblámpát! A többit meg majd az irodában megvitatjuk. Munkára!