Akármilyen erősen szorítom a tenyeremet a fülemre, akkor is hallom az átkozott kaparászását. A földet bámulom, miközben a szemem ide-oda ugrál. Mi lesz most velünk? A szerencsétlen öreg már négy órája be van oda zárva, és azóta egyetlen percre sem hagyta abba. Az egész az én hibám! Korai volt még tesztelni a gépet, annyira korai! Ha nem erősködött volna ez a vénember… fenébe, annyira sajnálom őt!

Érzem, ahogy a karjaimból induló fagyos érzés átterjed a hátamra és megráz, akár egy száraz levelet a szél. Talán már halott vagyok, csak még nem fogtam fel.

– Hé, Robert, szedd már össze magad!

Szuper, már magamban beszélek. Mi jöhet még ezután? Az lett volna a legjobb, ha sosem találkozom velük. Nem szabadott volna hagynom ezeket a bűnözőket belefolyni a kísérletbe. Francba, bárcsak abbahagyná! Tennem kell valamit, mert ha továbbra is csak ülök, az egyenlő a biztos halállal!

Hirtelen düh lesz rajtam úrrá. Négy éve, négy átkozott éve dolgozunk már ezen, és most elcsesztük! Vagyis, inkább csak én csesztem el! Ökölbe szorított kézzel akkorát ütök a combomra, hogy még a kézfejem is belesajdul. Nem kezdek el ezen gondolkodni. Veszek egy nagy lendületet, felugrom a székből, majd kilépek a folyosóra. Odakinn balra, a földön ülő kollégáim irányába tekintek. Casey összekuporodott a sarokban. Fejét a térdei közé szorítja, és valami érthetetlen szöveget kántál. Biztos, sokkot kapott szegény. Chris mellette ül, és fogja a lány kezét. A magas fiú üres tekintettel bámul maga elé. Joan a szemközti falnál pihen, és amint meghallja a csukódó ajtó hangját, felém fordul. Azt hiszem, itt az idő, hogy összeszedjem őket.

– Joan, fel tudsz állni? Beszélni szeretnék veled! – kérdem a kedvesem.

– Persze – mondja rekedt hangon. Újra a földön ülő párosra pillantok, és ez úttal hozzájuk is intézek néhány szót.

– Chris, addig kérlek, próbáld meg összeszedni Casey-t.

– Igen, uram – mondja zavarodottan, aztán átkarolja a vörös hajú lányt.

Joan leporolja a nadrágját, majd elindulunk a folyosón. Amikor a fiatalok mellé érünk hallom, hogy a lány abbahagyta a motyogást, és Chris épp a fülébe suttog. Remélem, rendbe jön. Egy éles balkanyar után egyenesen a labor felé vesszük az irányt. Feleségem kitárja a kétszárnyú ajtót, ezt követően belépünk a feldúlt, műszerekkel teli szobába. Odasétál a számítógépéhez, és beleül a székébe. Rám emeli könnytől vöröslő zöld szemeit, és vár. Szörnyű dolog így látni azt a személyt, akit mindennél jobban szeretek. Eszembe jut az együtt töltött negyven év, amit boldog házasságban töltöttünk. Rettegek, hogy most az egésznek vége lehet, de el kell, tereljem ezeket a gondolataimat. Beletúrok őszülő hajamba, majd belefogok a tények elismétlésébe.

– Mr. Hardy megőrült. Tartok tőle, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Sokféle módszerrel próbálkoztam, de egyszerűen semmire sem reagál. Folyamatosan zajong, így biztosra veszem, hogy életben van, de nem mertem bemenni hozzá. Amióta rákapcsoltuk arra a gépre – mutatok az átalakított orvosi szék irányába –, egyetlen értelmes hangot sem adott ki magából.

– Mi lesz most? Hogy fogjuk ezt túlélni?

Lesütöm a tekintetem, úgy válaszolok.

– Nem tudom. Ezek az emberek… az egész az én…

– Ne folytasd! Rob, mind tudjuk, hogy mibe vágtunk bele, amikor eldöntöttük, hogy ilyen alakok pénzeljék a kísérletet.

– Így van, Mr. Hooner! – szólal meg Chris mögöttem. – Mindenről közösen döntöttünk. Hiba lenne magát okolnia!

Megfordulok, majd egyenesen rájuk nézek. A magas fiú karja átnyúlik Casey háta mögött, és a lány bal vállát fogja. Ő pedig lehajtott fejjel sétál mellette, miközben előre lógó, kócos, fekete haja teljesen eltakarja az arcát. Fel sem emeli a fejét, amikor megszólal.

– Talán… nem is a géppel volt a baj – motyogja az orra alatt. – Lehet, hogy Mr. Hardy túl öreg volt már egy ilyen műtéthez.

– Az kizárt! – csattan fel Joan mellettem. – Ti is jelen voltatok, amikor az állapotát ellenőriztük! Minden teszt jó lett. Az egészsége, és az elméje megfelelő állapotú volt a kísérlet kezdetekor. Ebben teljesen biztos vagyok!

– Én meg a programomban! – dörren ki Casey hangja, aki idő közben erőt vett magán, és felemelte a fejét. Meglátom, hogy elfolyt, fekete szemfestéke széles sávokat húzott az arcára. Nagyon meggyötörtnek tűnik. – A kapcsolat mindvégig tökéletes volt! – folytatja, még mindig erős nyomatékkal a hangjában.

– Lányok, elég! – szólok határozottan közbe. – Hová lett a professzori méltóságotok? – Pár másodperc néma csend következik, majd folytatom. – Azt hiszem, mindenkinek egyértelmű, hogy valamit tennünk kell!

– Bocsásson meg, Mr. Hooner! Minden tiszteletem az öné és a kísérleté, de én nem akarok meghalni! Azt hiszem, jobb lenne, ha én most…

– Megértem, Casey, de kérlek, hallgass végig! Van egy tervem.

– Hallgatjuk, Mr. Hooner! – szól oda Chris, majd szorosan magához húzza a lányt.

– Az első, hogy megnyugodjunk. Most még felesleges a biztonságunkért aggódni, hiszen senki sem tudja, hogy Mr. Hardy itt van. Egyrészt, nincs olyan állapotban, hogy telefonálni tudjon.

– Miért jött ide titokban egyáltalán? – kérdi Chris meglepetten.

– Amikor meghallotta, hogy készen van az egység, azonnal felhívott. Mondtam neki, hogy még nem futtattuk le az összes tesztet, de nem érdekelte. Azzal fenyegetőzött, hogy leállíttatja a kísérletet, ha nem próbáljuk ki rajta azonnal.

– És a fia tudott erről? – szólal meg Joan a hátam mögött.

– Nem – válaszolom hidegen. – A fia rettentően félti az öreget! Gondolod, hogy egy maffiavezér beleölt volna milliókat egy ilyen kísérletbe, ha nem szeretné az édesapját? Mindvégig csak az örege meggyógyítását tartotta szem előtt! Négy éve pénzel minket. Szerintem ő még simán tudott volna várni pár hónapot. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Hardy titokban jött ide ma. Az emberei sem voltak vele. A taxiból hívott fel, hogy menjek le érte, amikor ideértek.

– Szóval ezért kellett késő délután kezdeni, uram?

– Igen, Chris, ezért. Reggelig biztos nem fogják keresni, szóval előttünk az éjszaka!

– Na, és? Mihez kezdjünk, Robert? Mit forgatsz a fejedben?

Joan felé fordulok. Egy pillanatra megakad a szemem a monitorján virító grafikonon, majd elgondolkodom. Össze kell szednem magam. Elhatározom, hogy nem gondolok többé a kudarcra. Ehelyett arra koncentrálok, hogy kihúzzam őket a csávából.

– Ugye abban mind egyetértünk, hogy nem tudjuk megállapítani, mitől lett Mr. Hardy… olyan.

Körülnézek. A két fiatal üres tekintettel várja a folytatást, Joan pedig némán bólint.

– Tehát az egyetlen kiút, hogy kiderítjük az okát. Ha rájövünk, mitől őrült meg, talán vissza tudjuk fordítani. Vagy, legalább lesz egy jó magyarázatunk.

– Ezek bűnözők, Robert! Azt hiszed, hogy megelégednek egy jó magyarázattal?

– Nem tudom, drágám, de én akkor sem tudok tétlenül várni. Ha most elmenekülünk, akkor talán sosem tudjuk meg, hogy mit hoztunk létre. Egyszerűen nincs már időnk rá, hogy az egészet újrakezdjük. Érted?  – Úgy érzem, megint kezd elhatalmasodni rajtam a düh. – Az egyetlen esélyünk elillant! Ami lett belőle… az pedig ott kaparászik abban az istenverte szobában!

– Rob!

Belenézek Joan zöld szemébe, majd úgy érzem, hogy a szívem hirtelen kihagy pár ütemet.

– A fenébe! Kérlek, ne haragudjatok! Nem akartam kiabálni.

– Semmi gáz, főnök, mi megértjük.

– Tudom, Chris, tudom.

– Akkor most mi lesz? Maradunk?

– Igen, Casey. Maradunk, és megcsináljuk még egyszer. Persze csak akkor, ha nincs ellene kifogásotok.

– Felőlem mehet! A program készen áll, mint mindig!

– Várj! – horkan fel Joan hirtelen. – De hogy akarod tesztelni? Nincs egyetlen… – kedvesem hirtelen elhallgat, majd a homlokához emeli a kezét és úgy folytatja. – Ugye nem akarod magadon kipróbálni?!

– Casey!

– Igen, professzor?

– Kérlek, menj, és szedj össze mindent, ami a felszerelésből megmaradt. Még szükségünk lesz rá.

– Értem – veti oda egykedvűen –, akkor újraindítom a rendszert is, hogy készen álljon.

– Rendben, csak ügyesen.

– Máris nekilátok – közli, mit sem törődve azzal, hogy már mindannyian két napja talpon vagyunk.

– Kedvesem – odalépek Joanhoz, majd finoman megsimogatom az arcát –, bízz bennem! Nem állítom, hogy pontosan tudom, mi történt, de ígérem, rá fogok jönni. Nem csupán magunkért, vagy a kísérletért, hanem az egész emberiségért.

– Bízom, Robert. Ha nem így lenne, most nem viselném ezt a gyűrűt – emeli meg a jobb kezét egy ferde mosoly kíséretében.

– Köszönöm – mosolyodom el én is közben. – Kérlek, segíts Casey-nek összegyűjteni az eredményeket! Tudod, milyen szeleburdi tud lenni.

– Igen, de attól még nagyon jó programozó. Nélküle nem tartanánk itt, ahol most. Ha lehet egyáltalán „itt”-nek nevezni azt, hogy kis híján megöltünk egy embert…

– Kedvesem, kérlek, ne törd magad ezen! Beugrom valamiért az irodába, és én is csatlakozom hozzátok.

Amint belépek az ajtón a fejembe hasít egy tompa, érthetetlen fájdalom. Biztos a kimerültség az oka. Felfigyelek rá, hogy szokatlanul csend van. Az öreg… biztosan teljesen kikészült, és talán el is aludt. Mindegy, most nincs időm ezzel törődni, hisz nemsokára itt a reggel.

– Hogy is állunk? – kérdem magamtól, majd szavak nélkül pergetem végig a részleteket hasogató koponyámba zárt elmém legmélyén.

Létrehoztunk valamit. Megalkottunk egy gépet, amely egy fantasztikus találmány lehetne! Sosem érdekeltek azok a buta tudományos díjak, a pénz, vagy a hírnév. Azért határoztam el magam e projekt mellett, hogy reményt adhassak azoknak az embereknek, akik képtelenek olyasmire, amelynek fontossága egészséges mércével mérve szinte felfoghatatlan.

Lehuppanok az íróasztalom mögötti fotelbe. Most, hogy véghezvittük az első, élő emberen végzett kísérletet, olyan dolog történt, amire nem voltunk felkészülve. Pedig azok az átkozott tesztek hibátlanok voltak! Olyannyira, hogy már-már alig akartuk elhinni. Sikeresen kiküszöböltünk és áttörtünk minden akadályt, ami ahhoz kell, hogy egy számítógép által vezérelt digitális kamerát rákössünk valakinek az elméjére. A fenébe is! Évekig csak ezt tervezgettük, annyi új eljárást dolgoztunk ki, és most tessék!

A kezem, a homlokomhoz szorítom. Tüzel. Be kell vennem valami gyógyszert. Felállok. Odasétálok a falra szerelt elsősegély ládához, kiveszek belőle egy aszpirint, töltök egy pohár vizet, aztán belehajítom a pezsgőtablettát. Az odakinn sertepertélő csapatra gondolok.

Fantasztikus emberek! Önzetlenek, és rettentően tehetségesek. Bármelyiküknek lehetne egy jól fizető, kényelmes állása valamelyik menő vállalat szárnyai alatt. Fizetett szabadság, szolgálati lakás, nyugodt hétvégék… Úgy tűnik, annyira lenyűgözte őket a projekt, amibe belevágtunk, hogy többre tartják a kutatásunk sikerét, mint bármi mást ezen a földön.

Megemelem a kezem, és kiiszom a gyógyszeres lét a pohárból.

– Nem szabad őket cserbenhagynom! Ki kell találnom valamit… – Magamba zuhanok. Rég elfeledett kísérletek morzsái törnek elő megfáradt elmém zugaiból. Egy kiélesedni látszik a homályos tömegből, majd képzeletben forgatni kezdem, akár egy logikai játékot. Azután egyszer csak hirtelen összeáll a kép!

– Igen, azt hiszem, ez működhet.

A fejem még mindig hasogat. Zavart vagyok, viszont már van valamim. Valami, amit képtelen vagyok szavakba önteni. Sokkal inkább cselekszem, mint gondolkodom. Belépek a labor ajtaján, és osztani kezdem az utasításokat.

– Joan! Megvannak a mérések?

– Igen. Minden kész. Meg akarod nézni?

– Nem. Nem fontos. Csak kérlek, hogy figyeld őket most, amíg beszélünk!

– Jó, akkor addig ide ülök a géphez. Mi fog kelleni először?

– Az életjelek és a grafikonok az agyműködéséről.

– Rendben, már meg is van. És most?

Kitekintek a szoba másik felében ásító ablakon. Azon, amely előtt állva Mr. Hardy megtébolyodott. Odakinn csend és nyugalom honol, ahogyan mindig az éjszaka közepén.

– Kérlek, mondd el, hogy mi történt pontosan akkor, amikor elindítottuk a kísérletet.

– Most mire gondolsz? Az eredményekre vagy kíváncsi?

– Egyelőre még nem, most az érdekel, hogy te hogyan látod a történteket!

– Rendben – mondja, majd csípőre teszi a kezét, és egy kicsit elmereng. – Szóval, Mr. Hardy leült a székre. Chris levágta a haját, aztán én elvégeztem rajta az előkészületeket, és a szakszerű koponyametszést. Úgy, ahogy azt kell.

– Rendben, most ugorjunk oda, ahol bekapcsoltuk a gépet!

– Oké, ahogy akarod. Tehát a gép működésbe lépett. Én figyeltem az alany életjeleit, amelyek először teljesen normálisnak tűntek.

Zöld szemét a kijelző felé fordítja, kattint néhányat, aztán folytatja.

– Ez az, teljesen sima minden! Még beszélt is közben. Azt mondta, hogy nagyon izgatott. Aztán, amikor mondtad neki, hogy képzeletben nyissa…

– Igen, mondtam, hogy képzeletben nyissa ki a szemét! – veszem át újra a szót tőle, és Casey felé fordulok. – Most te jössz! Folytasd!

– Jó – bólint, majd kissé félrehúzza a száját. – Ezután létrejött a kapcsolat, és megkezdtük a sugárzást. Az öreg ekkor mintha megdermedt volna. Nem mozgott. Azt hiszem, még levegőt se nagyon vett!

Megfordulok és Chrisre tekintek.

– Te mit gondolsz?

– Hát… szerintem igaza van. Én is úgy láttam, mintha lefagyott volna a rendszer, vagy valami hasonló…

– Na, és mit gondoltok? Miért reagált így?

– Talán az agya! – kezd Chris ötletelni. – A gép összezavarhatta az életfunkcióit.

– Egy fenét! – szólal meg Joan váratlanul. – A szondák szerint semmi baj nem volt az agyával, ezt már mondtam. Minden normális értéken van, leszámítva ezt a kis… – kedvesem szava hirtelen elakad.

– Mit? – fordulok érdeklődve felé.

– Hát volt egy adrenalin lökete – rámutat a kijelzőre, amit most csak ő lát. – Akkor nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert nem volt átlagon felüli. Gondolom, csak izgult az indítás miatt.

– Talán – kapcsolódom be újra. – Vagy talán azért, mert működött, és ez meglepte!

– Akkor miért nem mozgott, vagy szólt valamit? – kérdi Chris a hátam mögött.

– Joan, emlékszel arra a kísérletre, amikor az agy ingerküszöbeit vizsgáltuk?

– Halványan igen, viszont az már nagyon régen volt!

– Volt ott egy fogyatékos lány. Rá biztos emlékszel. Azt hiszem, Tracynek hívták.

– Ó, igen. Már rémlik! Az a tolókocsis árva kislány. Hosszú, szőke fürtjei voltak, igaz?

– Pontosan! A lány olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy évekig nem reagált semmire sem a külvilágból – magyarázom a többieknek. – Egy balesetben sérült meg az agya, és ott veszítette el a szüleit is. Akkoriban még tudatserkentő szereket fejlesztettünk egy intézet számára. Bonyolult lenne kifejteni. A lényeg, hogy teszteltük a súlyosabb eseteket, hogy rájöjjünk, milyen hatások váltanak ki az alanyokból a szokásostól eltérő, mérhető reakciókat.

Mindannyian engem néznek. Látom rajtuk az izgatottságot, de ugyanakkor azt is, hogy fogalmuk sincs róla, mire akarok kilyukadni. Tovább mesélek.

– Csináltunk neki egy animációt. Egy háromdimenziós videó volt, amiben három személy szerepelt. Az arcukat úgy alakítottuk, hogy önmagára és az elveszített szüleire emlékeztessenek.

– Igen – szól közbe Joan. – A lány pedig végignézte, és nem láttunk rajta semmi változást. Azt hittük, ez a próbálkozásunk is hatástalan volt. Aztán…

– Aztán teljesen váratlanul elmosolyodott – mesélem tovább lelkesen. – Mindezt percekkel az után, hogy kikapcsoltuk a filmet.

– Így van – helyesel Joan –, mert a kislánynak annyira ellustult az agya tudatos része, hogy késve reagált a befogadott információra.

– Ekkor még valóban ezt hittük, de csak most jöttem rá, hogy talán rosszul gondoltuk!

– Most már bökd ki, Robert, mert sikerült mindnyájunkat összezavarnod!

– Rendben, máris összefoglalom. Szóval lehet, hogy a kislány tökéletesen megértette azt, ami akkor történt, csak annyira meglepte őt az addig elképzelhetetlennek tartott találkozás, hogy képtelen volt rá fizikailag reagálni! Ugyanúgy, mint Mr. Hardy. A gép szerintem működött! Sőt, tudom, hogy így volt, hiszen működnie kellett! Az öreg felállt, nem igaz?

– Igen, viszont ez még nem jelent semmit, drágám! Ez nem bizonyítja, hogy látott is…

– Ezt természetesen én is tudom, de kérlek, most próbálj meg egy kicsit sportszerűbben hozzáállni. Mindnyájan észrevettük rajta a változást, nem? Szerintem annyira meglepődött a befogadott élménytől, hogy szóhoz sem jutott! Ezért sétált oda az ablakhoz, és ezért nézett ki rajta!

– De akkor mitől őrült meg? – kérdi Chris meglepődve.

Bal karomat kinyújtom, majd mutatóujjamat rászegezem az ablakra. Arra az udvarra néző, keretezett üvegre, amelyhez Mr. Hardy odasétált, mielőtt elveszítette az eszét.

– Attól, amit odakinn látott!

Minden tekintet az ablakra szegeződik.

– Miről beszélsz, Robert? Mit láthatott ott, hiszen az az ablak az épület udvarára néz! Egy tökéletesen üres, nagy, füves placc van ott, semmi más! Gondolod, hogy túl sok lett volna neki a látvány?

– Az okát nem tudom, de azt már hiszem, hogy a gép működik! Egy mód van rá, hogy kiderítsük. Casey!

– Igen, Mr. Hooner?

– Működik a neurális egység?

– Hát, attól eltekintve, ahogy kinéz, szerintem igen. Igaz, hogy Mr. Hardy földhöz vágta, de szerencsére nem ment tönkre. Miért?

– Kérlek, készítsd elő!

– Robert! – csattan fel Joan. – Komolyan ezt akarod? Nem láttad, hogy mit csinált az öreggel az a gép? Egyébként is, rád még nagyobb veszélyt jelent, hiszen te tökéletesen látsz. Ha rákötjük a gépet a látóidegedre, akár meg is vakulhatsz!

– Azt hittem – eleresztek egy elgyengült sóhajt –, hogy ezt már eldöntöttük. Én vagyok az, aki ezt az egészet kitalálta. Nekem kell megoldanom. Nem sodorhatlak veszélybe titeket! Ha nem találjuk meg az okokat, akkor ezek az emberek hidegvérrel kivégeznek bennünket!

Hirtelen csend lesz úrrá a társaságon. Ekkor hangosan összecsapom a tenyerem, majd egy mély levegő után belelendülök a beszédbe.

– Nos, akkor készen álltok?

Körülnézek, de csupán annyi változik, hogy rám vetődik három, igazán aggódó tekintet.

– Chris, hozd a műszereket. Drágám, kérlek, készülj elő a bemetszésre. Casey, keltsd életre a programod!

Szóban nem reagálnak, viszont munkához látnak. Joan feláll a székből, majd a kézmosó felé veszi az irányt. Chris nekifog az orvosi szerszámok tisztogatásának, Casey pedig elkezdi bekapcsolni a gépeket. Odasétálok az orvosi székhez, és belehuppanok. Behunyom a szemem, és hátradőlök. A fülem rettentően érzékennyé vált, viszont azt hiszem, legalább a fejfájásom kezd tompulni. Hallom az egymás után felzúgó ventilátorok moraját, majd azt, ahogy a merevlemezek megkezdik különös kerregésüket. Erről a helyről minden sokkal kísértetiesebb. Talán csak a képzeletem műve, de úgy érzem, mintha a szörnyű gépek azért lépnének működésbe körülöttem, hogy kedvükre vehessék birtokba a kiszolgáltatott testemet. Szegény öreg, biztosan ő is ilyesmikre gondolhatott, mielőtt megtörtént volna a végzetes baleset.

– Na, elég ebből az érzelgésből! – utasítom magam némán.

Kinyitom a szemem, és Chrisre meredek, aki már itt áll a székem mellett. Szótlanul bólint egyet jelezvén, hogy készen áll a műveletre. Szükségtelen bármit is mondanom, mert jól tudja a dolgát. Előrehajolok, és azt várom, hogy végre elkezdődjön. A hangosan csattogó nyírógép eléri a fejbőrömet. Beleborzongok. Úgy másfél perc múlva a zúgás megszűnik, majd újra átjár a remegés, amikor megérzem a tarkómat simogató fuvallatot.

– Fázom! – villan át a gondolat az agyamon, de inkább csendben maradok. Szép is lenne, ha most állnék neki panaszkodni.

Oldalra pillantok, és azt figyelem, ahogy Joan felém közeledik. Különös érzés fog el. Most valahogy nem azt a szerető nőt látom benne, aki éjszakánként átölel, hanem egy határozottságot sugárzó, mindenre elszánt orvost. Elfordítom a tekintetem, nehogy kétes érzelmeket ébresszek benne. Odaáll a székhez, aztán hallom, ahogyan felemel valamit az asztalról. Felhúzza a pólóm ujját, aztán egy alkoholos vattával lefertőtleníti a bőrömet. Tudom jól, hogy most mi következik. Szerencsére sosem volt semmiféle fóbiám, így szinte ügyet sem vetek az izomzatomba hatoló tűre. Az egész nincs egy másodperc. Érzem, ahogy az érzéstelenítő lassan szétárad az ereimben. Elzsibbad a jobb karom, majd követi a vállam és a mellkasom. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez nem nyújt tökéletes védelmet a fellépő fájdalmak ellen, de ez a legjobb, amit tehetünk. A nyak, vagy a fej érzéstelenítése befolyásolhatná az agyműködésemet, ami kihathatna a kísérlet sikerére, az altatás meg ugye, szóba sem jöhet.

– Robert, biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen út?

Nem válaszolok, inkább csak mélyen a szemébe nézek. Az arcáról könnyű leolvasni, mit érez. A többiek talán nem látják rajta, hogy retteg, de én már jól ismerem ezt a kifejezését. Határozottnak tűnő bólogatásba kezdek.

– Jól van. Akkor most dőlj előre, és próbálj meg ellazulni! Ez most talán egy kicsit fájni fog! – mondja, azzal felveszi a frissen fertőtlenített szikét a tálcáról.

Érzem a nyomást és azt, ahogy húzódik a bőr a koponyám hátsó részén, de a fájdalomra képtelen vagyok reagálni. Azt hiszem, még az aszpirin is közrejátszik, amit nemrég vettem be. Már csiklandoz a nyakamon lefelé futó meleg vér. Furcsa bizsergés lesz úrrá az egész testemen.

Vajon mitől lehet? Talán a szervezetem próbál figyelmeztetni az illetéktelen behatolásra? Nem! Ez valami egész más. Tudom már, biztosan az izgalom! Bármennyire morbid a helyzet, valahol mégis csak egy fontos lépés! Most végre kiderül, mit hoztunk létre.

A villanásszerű gondolatok a felzúgó koponyafúró hangjára szinte azonnal szertefoszlanak. Egy lyukra van szükség. Csupán egyetlen, fél centiméteres furatra a koponyám leghátsó részén.

Ugyan! – nyugtatom önmagam több-kevesebb sikerrel. – Mennyire lehet vészes?

Elkezdődik. Szinte alig érzek fájdalmat. Fizikailag tényleg jelentéktelen a történés, csak ez az őrült hang ne lenne! A koponyacsont hangos ropogása, amit valószínűleg csak én hallok. A reflexeim hirtelen felgyorsulnak, és az idő lelassulni látszik körülöttem, így a sebességtől zúgó robaj őrülten visszhangzó kattogássá torzul. A szám tágra nyílik, és akaratomtól függetlenül indul meg a nyálam, egyenesen a lábam felé. Tekintetem elhomályosul, a kegyetlen ropogás meg egyre csak erősödik. Pokoli, már-már embertelen érzés kerít hatalmába. Behunyt szemem előtt vértől mocskos, durvábbnál-durvább képek peregnek megállás nélkül, olyan sebességgel, amit szinte képtelen vagyok követni. Úgy érzem, elveszek. Majd egyszer csak megszűnik a zaj, és valami sokkal kellemesebb, lágyabb dallam veszi át a helyét.

– Megvagyunk. Akkor most jöhet a csatlakozó!

Visszatérek! Igen, már érzékelem a valóságot magam körül. Keserű íz telepszik a számba, és a fülem sípolni kezd.

– Az istenit, végre! – bököm ki magamból, érthetetlen hangok formájában.

– Nyugalom, már csak egy utolsó mozdulat, kedves.

Chris bőszen törölgeti a fejbőröm alól szivárgó vért, és szinte hallom, ahogy Joan kihúzza a fejtámlán keresztülfutó kábelköteget. A derekam elkezd zsibbadni, de egyelőre jobban leköt az, ami a fejemmel történik. A friss furatba illesztett csatlakozó előbb befeszülve rögzíti magát a koponyámban, majd útjára engedi hajszálvékony, számítógépes program által vezérelt szálait. A váratlan fájdalom egyszeriben letaglóz. Olyan, mintha minden kezdődne elölről. A szemem tágra nyílik, és a fogaim most még szorosabban préselődnek egymáshoz.

– Mindjárt vége, mindjárt vége! – biztatom magam.

Tudom, nevetséges dolog, de érezni vélem, ahogyan a ficánkolva meginduló szálacskák utat fúrnak maguknak az agyam hátsó részét körülvevő pókhálóhártya zegzugos járataiban, és azt, hogy a hosszabbak előre nyomulva rátekerednek a látóidegeimre.

– A csatlakozás sikeres volt, asszonyom, most már leválaszthatja az installáló egységről.

– Köszönöm, Casey! Chris, kérem, ragassza le a sebét! Én addig hozom a neurális kamerát.

– Igenis, asszonyom!

Eddig görcsösen ökölbe szoruló kezeim végre ellazulnak.

– Jól van! – mondom magamban. – Akkor a felén már túl is vagyunk.

A leválasztott kábelköteg visszakerül a székben kialakított üregbe, a vékony huzalok, és a hozzájuk kapcsolt rádiós jeladó pedig marad a fejemben. Az egész szerkezet nem nagyobb egy aprópénznél, így kényelmesen elfér a visszahajtott fejbőröm alatt.

– Megvagyunk, dr. Hooner – szólít meg a magas fiú, miután felhelyezte a szivacsos védőtapaszt –, most már hátradőlhet.

– Köszönöm, fiam! – válaszolom, majd kiegyenesedek. Szemeim előtt csillagok pattognak, de tudom, hogy ez pusztán a vérnyomás-ingadozás mellékhatása, és mindjárt el is múlik.

– Mondja, professzor, milyen érzés?

– Most már nem fáj, de a tudat, hogy ott van, igen zavaró tud lenni. – A kezemet rátapasztom a halántékomra, majd lassan csúsztatni kezdem hátrafelé. Mielőtt odaérnék a tapaszhoz, Chris megragadja a csuklómat.

– Még ne nyúljon hozzá, kérem! A csatlakozó stabilizálódott ugyan, de a seb könnyen felszakadhat!

– Igazad van, köszönöm.

– Tessék – lép elém Joan, kezében egy kamerával felszerelt szemüveggel –, fogd, és szólj, ha készen állsz az aktiválásra!

– Jaj, szegény kis ketyere! Sikerült működésre bírni?

– Itt-ott megragasztgattuk, de azt leszámítva, ahogy kinéz, semmi baja sincsen.

– Rendben. Chris, kérlek, hozz ide két nagyméretű sebtapaszt!

– Máris, uram!

– Az meg minek? – érdeklődik Joan.

– Azért, drágám, mert én e nélkül is tökéletesen látok! – emelem magasra a kezemben tartott szerkezetet. – Isten tudja, mi történne akkor, ha egyszerre két helyről érkeznének képek az agyamba. Minimalizálni szeretném a kockázatot, így az lesz a legjobb, ha leragasztom a szemeimet.

– Ahh, értelek. Erre nem gondoltam, de igazad van!

A fiú pár perc múlva ér vissza a tapaszokkal, közben Casey a hüvelykujja feltartásával jelzi, hogy a program készen áll az indításra.

– Köszönöm, fiam – bólintok, majd felragasztom a tapaszokat.

– Megfelelően fednek? – kérdi Joan, azzal óvatosan megragadja a kezem.

– Igen. Ha kinyitom a szemem nem látok mást, csak a szikrázó sötétséget.

– Remek. Akkor szólj, ha készen állsz!

– Tudod, drágám, én már régóta kész vagyok erre. Nincs mire várnunk! Ha ti is úgy látjátok, akkor felőlem mehet!

Óvatosan felveszem a szemüveget. Hallom, ahogy Casey elkezdi a visszaszámlálást, a szívem pedig minden szám elhangzása után megduplázza ritmusát. Izgalmam a tetőfokára hág, és érzem, hogy kedvesem keze is egyre erősebben szorít. Elhangzik a nulla, és jön a várakozás. Tudom jól, mi történik, de különös módon semmit sem érzek belőle. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy a szemidegeimnek pulzált jelek szinte észlelhetetlen, elenyésző erősségűek. Ez a program tanulási fázisa. Az idegekre tekeredett szálak impulzusokat sugároznak az agyam képmegjelenítő rendszerébe, amelyek átalakított jel formájában tárolódnak az elmémben. Az impulzusokból néhányat elcsípnek a szürkeállományba fúródott érzékelők – ezek alapján Casey programja létrehozza az agyműködésem algoritmusának digitális mását.

– A bemérés sikeres volt! Készen van az algoritmusunk, uram. Most már bekapcsolhatja a kamerát!

Joan elereszti a kezem, mutatóujjamat a szemüveg kapcsolójára emelem.

– Hadd lássuk! – mondom, azzal megnyomom a gombot. Az elmémbe hasító fény váratlanul ér. Kissé hátrahőkölök tőle, ezért Joan a hátamra teszi a kezét.

– Robert, jól vagy?

– Igen, drágám, minden rendben! Csak meglepett!

– De micsoda?

– Hát a kép!

– Kép? Szóval… tényleg működik?

– Igen, csak még egy picit… – mielőtt befejezném, a homályosnak ítélt jelenség egyszerre kiélesedik. – Ez az, most már jó! Hát ez valami hihetetlen! Teljesen olyan, mintha álmodnék! Kérlek, csípj meg.

– Jaj, ne bolondozz már! Nem érzel semmi különöset? Biztos vagy benne, hogy minden rendben? Casey, mit mutatnak a gépek?

– Drágám, nyugi! Hidd el, hogy semmi bajom sincsen!

– Minden normális, asszonyom – szól oda a fiatal nő.

– Látod? Nagyszerűen érzem magam. Ez valami fantasztikus!

– Meséld el, hogy mit látsz! Chris, kérlek, jegyzetelj!

– Igenis, asszonyom.

– Mit? Hát mindent! Kifejezetten élesen. Azt hiszem, hogy még sosem láttam ilyen tisztán.

– Azért csak óvatosan! Próbálj meg minden részletre alaposan odafigyelni.

Hallom, amit mond, de nem érzem magam veszélyben, ezért kíváncsian oldalra fordítom a fejem. Látom, ahogy Chris ugrándozni kezd örömében, majd megfordulok. Caseynek a túloldalon úgyszintén fülig ér a szája.

– Megcsináltuk! Én mondtam, hogy működik!

– Igazad volt, Robert – kezd bele Joan –, de akkor mi történhetett Mr. Hardyval?

– Hát, az mindjárt kiderül!

– Mégis hogyan? Mit akarsz csinálni?

Nem válaszolok. Megkapaszkodom a szék karfájában, és lábra állok. Picit még szédülök ugyan, de már lényegesen jobban érzem magam, mint fél órával ezelőtt. Néhány bátortalan lépést teszek az ablak irányába, aztán visszafordulok, és furcsa, digitális tekintetemet kedvesem irányába fordítom.

– Wow, ez valami hihetetlen!

– Micsoda?

– A látószög! Ebből a szögből mindenkit élesen látok! Ez a kamera jobb, mint a szemem, komolyan mondom! – magyarázom.

– Ennek örülök, Robert, de azért légy óvatos!

Ismét csak biccentek egyet, és folytatom utamat az ablak irányába. Egyfolytában a padlót figyelem. Az új látásommal picit nehezebb kiszámítani a lépéseim hosszát, ezért lassan, kimért mozdulatokkal haladok. Lehajtott fejjel érem el a párkányt, végül megtorpanok. Tudom jól, hogy itt biztonságban vagyok, így nincs mitől félnem, mégis nehéz megtenni az első mozdulatot.

– Gyerünk, menni fog ez! – mondom ki hangosan, majd felemelem a fejem, és neurális kamerám lencséjén keresztül a kísérteties külvilágot kezdem pásztázni. A lencse által rögzített információk őrült sebességgel hatolnak az agyamba, mégsem tapasztalok semmi különöset. Odakinn szinte csak sötétséget látok. A magas épület ablakaiból kiáradó fény enyhén megvilágítja a frissen nyírt pázsitot.

– Itt… nincs semmi! Nem értem. Pedig azt hittem, hogy odakinn lesz a válasz arra, amit keresünk!

– Hogyan? – kérdez vissza Joan meglepett hangon.

– Egyszerűen semmi. Tanácstalan vagyok. Ti mit gondoltok? Chris?

– Talán… – kezd bele a fiú bátortalanul – az idegei? Úgy értem, ha már az első indítás is úgy meglepte, akkor lehet, hogy…

– Ne folytasd! – szól közbe Joan. – Ha az élménytől blokkol le az agy, akkor az alany képtelen a tudatos cselekvésre! Ő viszont önállóan állt fel és sétált oda az ablakhoz.

– Na és – kezdett bele újra Chris – mi van, ha a kinti fény volt a gond? Hiszen most este van…

Ezúttal már én magam válaszolok a felvetésre.

– Erre nem sok esélyt látok! Az itteni lámpák közel természetes fényt bocsátanak ki! Igaz, hogy kevésbé intenzívebb, de láttuk, hogy Mr. Hardy csak lefelé nézett, így nem érhette erős fény! Nem beszélve arról, hogy délután a nap már az épület mögött volt, és odakinn nincs semmilyen tükröződő felület.

– Egyébként is, a sugarak a szemet károsítják, nem az agyat. Ha egyenesen bele is nézett volna a napba, az a kamerának és neki sem árthatott volna! – közli Joan egykedvűen. – Itt valami egészen más történt. Én még mindig úgy gondolom, hogy a csatlakozásnál kell a problémát keresni.

– Asszonyom – kér szót újra Casey, de ezúttal már leintem őt.

– Elég! Azt hiszem, ezt már megbeszéltük. Van egy olyan érzésem, hogy mind rossz helyen tapogatózunk. Van egy ötletem. Chris!

– Igen, uram?

– Megvan még az a felvétel, amit a balesetkor rögzítettünk?

– Persze, csak le kell másolni a biztonsági kamera adathordozójáról. Miért?

– Nem az, hanem a másik! Azt akarom látni, amit ez a kütyü rögzített – bökök az arcomon feszülő egységre.

– Ó, értem! – válaszolja Chris, majd előkapja a mobilját. – Az fenn van a szerveren, mindjárt mutatom!

– Ne így… Kérlek, tedd ki a projektorra.

– Rendben, dr. Hooner, azonnal!

Ezzel elrohan, és a laptopját kezdi nyomkodni. Közben eleresztem a párkányt, és lassan elindulok visszafelé. Joan mellém lépve megragadja az alkarom.

– Gyere, majd én segítek!

– Köszönöm, drágám – mosolyodom el, aztán néhány lépés múlva elfoglalom a helyem, szemben a kivetítővel. Joan beáll mögém, és a vállaimra teszi a kezét.

– Rendesen látsz innen?

– Igen, édesem. Ez így nagyszerű lesz!

– Megvagyok, uram! – kurjant fel Chris a gép mellől.

– Szuper, akkor mehet!

A fiú elindítja a felvételt, majd minden tekintet a felvillanó mozgóképre szegeződik. Először a szobát látjuk, kissé homályosan, de az autófókusz élesítése után már tisztán, minden részletében kivehető felvétel tárul elénk. Pont, mint az én esetemben. Vagyis majdnem, mert látok valami furcsát.

– Állítsd meg, kérlek!

A kép kimerevedik. Pár pillanatig bámulom, forgatom a fejem, ezt követően kérdést intézek a többiek felé.

– Ti normálisnak látjátok?

A két asszisztens bólint, aztán Joan megszólal a hátam mögött.

– Igen, innen minden rendben. Miért, neked milyen?

– Különös – mondom, majd felállok, és elindulok a falra vetített kép irányába.

Joan nem tud lépést tartani, de már szükségtelen, hiszen úgy tűnik, hozzászoktam a furcsa perspektívához. Elérem a falat, és kissé bátortalanul ugyan, de megpróbálom megérinteni. A kezem átszalad valamin, aminek eredetileg nem kéne ott lennie. Elgondolkodom a jelenségen, majd megpróbálom szavakkal leírni azt.

– Valamiért két képet látok.

– Kettőt? – kérdi Joan érdeklődve.

– Nos, az is lehet, hogy többet. De kettőt tudok élesen elkülöníteni egymástól.

– Casey, mit gondolsz erről?

– Hát, talán a kisugárzott fény nem elég gyors.

– Mit mondasz? Ne viccelődj velem, mindannyian tudjuk, hogy fény és fény között nem lehet sebességbeli különbség!

– Ez igaz, dr. Hooner, de a kivetítő vibrálva sugároz, akárcsak egy kijelző. Másodpercenként harminc képkocka felett már folyamatos képet látunk. Talán túl sok a képközlő huzal. Meglehet, a sugárzott frekvencia felével is elérnénk a szükséges hatást. Akarja, hogy állítsak rajta?

– Ne! Semmiképp sem szeretném, hiszen így kell látnunk az eredményét. Pontosan úgy, ahogy Mr. Hardy esetében is működött! Chris, mehet tovább!

– Gyere kicsit hátrébb – ragad meg Joan hátulról, ezért a képernyőt bámulva hátrálni kezdek.

Látni, ahogy a tesztalany feláll a székből, majd megcélozza az ablakot. Tisztán kivehető, hogy kiszemel egy részt a párkányon, és ráhelyezi a kezét. Pont oda, ahová korábban nézett. Ekkor válik számomra teljesen megkérdőjelezhetetlenné az őrülettel végződött kísérlet eredménye. Az öreg látott! Ehhez kétség sem férhet. Már csak az az egyetlen kérdés maradt, hogy mit! Ebben a pillanatban, amikor az ironikusnak tűnő kérdést felteszem magamban, hirtelen elém tárul a válasz. A kegyelmet nem ismerő, rideg valóság iszonytató bizonyítéka.

Bőröm egyszerre rándul össze a karomon és a hátamon egyaránt. A keserű felismerés groteszk ereje oly nehéz súlyt helyez a mellkasomra, hogy az hirtelen megszűnik mozogni. Kihagy a lélegzetem és azt hiszem, a szívem is kész megadni magát. Egyetlen apró részt kivéve minden idegszálam bizseregve figyelmeztet a felfoghatatlan veszélyre. Biztosra veszem, ha nem lennék a tudatában annak, hogy ez csupán egy felvétel, akkor én is hasonló sorsra jutnék, mint az a megtébolyodott öregember.

Visszhangozva hallom kedvesem kiáltását, s közben úgy érzem, hogy kilométerekre került tőlem. A legrémisztőbb rémálom legmélyebb szakadékába zuhanok, amiből egy istenes pofon ránt vissza a valóságba.

Joan ütésének hatására lerepül rólam a szemüveg, majd szinte azonnal tépem le a szemeimet takaró tapaszokat.

– Kapcsold ki! – ordítom, majd utolsó erőmmel a saját, eleven szemeimmel pillantok a falon pergő képsorokra.

Arra a filmre, ami a nyugalmas, nyári udvarról készített felvételt sugározza. Az agyam ekkor túlterhelődik. A két irányból érkező képek összeomlasztják az addig stabilan helytálló neurális rendszert. Egyszerre vélem látni a padlót és a filmet egyaránt, hiszen a lerepült kamera még mindig sugároz. Csupán két röpke másodperc telik így el, mire végleg leállítanak mindent, ami összeköt azzal a felfoghatatlan emlékkel. Ám ez a két másodperc épp elegendő ahhoz, hogy belesodorjon az eszméletlenségbe.

Érthetetlen motyogás csapja meg a fülem. Fejemben visszhangzó, kusza hangok összessége, melyeket majd fél percbe telik összerakni.

– Asszonyom, magához tért!

– Jaj, Robert – lép Joan az orvosi szék mellé –, jól vagy? Kérlek, mondj valamit!

– I-igen – nyögöm vissza lassan. – Élek. Azt hiszem. Mi történt?

– Nézted azt a filmet, aztán hirtelen megdermedtél! Még levegőt se vettél… Azt hittem, az fog történni veled is. Aztán… – Joan kissé elgondolkodik, mielőtt folytatná – aztán visszahoztalak.

– Ja, igen, már emlékszem. Köszönöm szépen! Meddig voltam eszméletlen?

– Néhány órát.

– Micsoda? Mennyi most az idő?

– Hajnali öt múlt. Nemsokára virrad! Mihez kezdjünk most?

– A gép. Az, amit alkottunk…

– Mi van vele? – vág bele Joan a szavamba türelmetlenül. – Hibás?

– Nem, épp ellenkezőleg. Túl jól működik.

– Micsoda? Ezt nem értem!

– Azt hiszem, hogy nem létezik olyan magyarázat, amit fel tudnátok dolgozni! Most már biztosan tudom, hogy semmi esélyünk arra, hogy kimagyarázzuk magunkat.

– Hogy? – csattan fel Casey választ remélve, majd a mellette álló fiú is felkiált.

– Dr. Hooner!

– Kérlek, figyeljetek rám, mert ez most különösen fontos! Az emberiség nem áll még készen rá, hogy tudomást szerezzen arról, amit átéltem! Ha láttátok volna, ó, ha tudnátok…

– Mit, Robert? – érint meg Joan ismét, de a felgyülemlett érzelmek miatt hidegnek és idegennek érzem a fizikai kontaktust, ezért ijedten elhúzódom tőle.

– Nem! Erről többet nem szabad mondanom! – rázom a fejem kétségbeesve, akár egy eszelős. – Nem bírnátok ki!

Összekuporodom a székben, majd fejemet a térdeim közé temetem, és onnan motyogok tovább.

– Kérlek, vegyétek ki! Vegyétek ki belőlem, de gyorsan!

– Már megtettük, Robert. Az volt az első dolgunk, amikor összeestél.

– Ó, hála istennek! Köszönöm nektek! Köszönöm! Soha többé nem akarom látni ezt az átkozott szerkezetet. El kell pusztítani! Méghozzá mindenestül és azonnal.

– Rendben van, Robert. Ha ez az egyetlen kiút…

– Igen. Ez a legjobb, amit tehetünk! Ez lesz a legjobb, amit tehetünk… ez lesz… igen…

– Persze, drágám, nyugodj meg. Már megbeszéltük a dolgot, és mi is erre a döntésre jutottunk.

– Jó! – mondom anélkül, hogy felocsúdnék az elmémen elhatalmasodott rettegésből.

Kinézek az ablakon, és látom, hogy odakinn már szürkül. Úrrá lesz rajtam a remegés, és egyszeriben felpattanok a székről, majd az irodám felé veszem az irányt. Joan utánam ered, de amint hallja az ajtó zárjának kattanását, a léptei elhalkulnak. Szerintem rájött, hogy az lesz a legjobb, ha magamra hagy.

Nem pazarlom az időt, hiszen a napfény már majdnem eléri az ablakot, azt pedig nem áll szándékomban megvárni. Megragadom a telefont, és betárcsázok egy számot. Néhány csörgés múlva felveszik, én pedig gépies hangon eldarálom előre átgondolt mondanivalómat. A végén meg sem várom a reakciót, csak megszakítom a vonalat.

Visszalépek az ajtóhoz, és kinyitom a zárat. Nem akarom, hogy azzal húzzák az idejüket, hogy megpróbálnak betörni hozzám. Amúgy sem lenne semmi értelme. Ezután odalépek az orvosi dobozhoz. Felemelem a fedelét, majd kiveszem belőle az ollót.

Kezemben az éles szerszámmal huppanok vissza a székre. Letépek egy papírt az íróasztalomon fekvő jegyzettömbből, és a kezem ügyébe akadt tollal egyetlen szót firkantok rá. „Meneküljetek!”

Mélyen magamba tekintek, és látom, hogy többé képtelen lennék kilépni a napfénybe. Becsukom a szemem, azzal rántok egyet a kiélezett pengén. A merev olló gond nélkül hasítja fel a csuklómon futó ereket, majd utolsó erőmből a másik kezemen is elvégzem a bűnös műveletet.

Tudatom teljes birtokában hoztam meg a döntést. Azt, amivel megóvom azoknak az életét, akik mindvégig mellettem álltak, és támogattak mindenben. Közöltem Mr. Hardy embereivel, hogy egyedül én vagyok felelős azért, ami történt. A telefonban azt állítottam, hogy az apja a gép hibájából őrült meg. Nem árultam el az igazat, mert még neki sem tudnék ártani vele. Behunyt szemeim előtt felvillan az a rettenetes film. Emlékeim legrémisztőbb képei, melyek csupán néhány órája kerültek eltárolásra.

Látom az udvaron cikázó rusnya igazságot. A groteszk, megszámlálhatatlan végtaggal rendelkező, félelmet árasztó iszonyatot, melyből sugárzik a vészjósló kegyetlenség. A fény lényeinek borzasztó háborúját, melyben kegyelmet nem ismerve ütik, vágják, marcangolják egymás testét odakinn, a mi világunkban. A nap sugarai tették láthatóvá őket, feljavított látószervem számára. Oly felfoghatatlan hatalommal rendelkeznek, hogy egyszerűen észre sem vesznek minket. Nem szellemek, hiszen nem hasonlítottak semmihez sem, amit ember el tudna képzelni. A gonoszság és az ijesztő rettenet igaz megtestesülései. Valamik, amik létezésének a puszta tudatát halandó elmém képtelen volt túl sokáig elviselni…