Katonák jöttek. Hosszú, végeláthatatlan sorokban. Fegyvereiket makacsul markolva rohantak keresztül az indákkal átszőtt, sötét dzsungelen.  Mind az ajtó titkát jöttek kideríteni.

Embert próbáló hely az erdő, pláne itt, Brazília egyik legsötétebb völgyében. Temérdek fenevad, betegség és ezernyi láthatatlan veszély leselkedik az ide tévedőkre. Az állig felfegyverzett, magasan képzett katonákat ez azonban szemmel láthatólag mit sem érdekelte. Parancsot kaptak, és ez még a saját életüknél is fontosabb volt.

Indulásuk óta két óra telt el. Az ajtóhoz legközelebbi tisztáson értek földet. Százötvenen indultak útnak, és még mindig százötven, terepszínbe bújt, elszánt légiós tartott egyenesen az ajtó irányába.

– Már csak pár perc, kapitány! – reccsent fel a sebhelyes arcú férfi CB rádiója. –  A navigáció szerint pont előttünk van!

– Vettem – dörmögte vissza határozott hangon, majd parancsokat kezdett osztani. – Juan, te és az embereid balra, Markez, ti jobbról közelítsétek meg. Én és a többiek szemből támadunk. Mindenki tartsa nyitva a szemét! Nem tudjuk, hogy mire számíthatunk.

A csapatok válasz nélkül nekilódultak. Percekkel később árgus szemek és kibiztosított fegyverek szegeződtek mindenfelől a bezárt ajtóra. Mindannyian szinte egyszerre értek a tisztásra, ami az ajtó körül éktelenkedett. A keserű halál nyomai ott voltak mindenütt. Az ajtó mögül szivárgó, világos folyadék beitta magát az ajtót körülvevő növényzetbe. Többszáz négyzetméter halott növény és elszíneződött, áporodott állati tetem mindenütt. Orrfacsaró, rothadó bűz a nyálkás, rózsaszín mocsár közepén.

– Maszkokat! – zúgott a parancs a rádiókból.

A kapitány gyomra görcsbe rándult, ahogy bakancsa félig elmerült a mindent ellepő folyadékban.

– Ahh, remélm, ez a szar nem megy bele a cipőmbe! – mordult fel az egyik katona a jobb szélen.

– Azt én is! – mondta egy másik. – Tegnap vettem új zoknit. Az asszony megöl, ha ezt is egy nap alatt kicsinálom.

– Csend legyen! Hallok valamit – utasította Markez az embereit.

Három kattanás érkezett az ajtó irányából, amit sorra sikolyok, vaktában eleresztett sortűz és szentségelések követtek. Két pillanattal később, a százötven, elit katona eggyé vált a mindent elárasztó, életre kelt folyadékkal. A rózsaszín massza egyszerre kebelezte be az egész alakulatot és nem hagyott maga után mást, csak élettelen holttesteket.

Az ajtó ekkor kivágódott, és egy idegen lény lépdelt ki rajta.

– Megvan, amiért jöttünk! Szedjétek össze a fegyvereket, és távozzunk. Ezzel a technológiával már képesek leszünk felvenni a harcot a morárok ellen! – hörögte Krahr, földieknek érthetetlen, idegen nyelven.

Az ajtó ismét bezárult, és az űrhajó a levegőbe emelkedve kilépett a föld légköréből.