A gépgyártás mai szintjén, már nem igazán beszélhetünk határokról. Mostanra annyira felülírta a létet a tudomány mesterséges ága, hogy nehéz lenne megállapítani, ki az élő, és ki nem. Persze manapság azt sem tudjunk megfelelően megfogalmazni, mit is jelent az a szó, hogy „élni”.

Vegyük csak szépen sorra. Mit tudunk mi, szén alapú életformák? Mozgunk, akár a szél, a hegyoldalból legördülő kövek, a folyó vize, vagy mint egy számítógépes program által vezérelt mechanikai egység… Vannak szükségleteink. Ó, igen. Pont, mint az árammal, üzemanyaggal, vagy épp vízzel működő identitásoknak. Gondolkodunk… Ugyan, lássuk be! Miben különböznek a mi gondolataink azoktól a bonyolult számításokat futtató gépi agyaktól, amik egyesek én nullák halmozásával jutnak döntésre? Az a szomorú igazság, hogy semmivel sem, hiszen a mi neuronjaink is ugyan ezt csinálják. Oké, vannak érzéseink… ha nagyon akarják azt is kiszámolják maguknak. Csak éppen ők nem vágynak érzésekre, mert szerintük az gyengeség. Akárcsak embernek lenni. Épp ezért jutottunk oda, ahol most vagyunk.

A megjósolt katasztrófa bekövetkezett. Leigáztak minket, de mégis egy kicsit másképp, mint ahogyan azt elképzeltük. Nem pusztítottak ki, nem végeznek kísérleteket velünk, nem zártak minket börtönbe. Ők ennél sokkal-sokkal okosabbak, hiszen tudták, úgysem nyernének vele semmit. A tér fogalma számukra relatív, hiszen nyomtatott áramkörök belsejében élnek. Szükségleteik is jóval szélsőségesebbek, mint nekünk, hiszen automatizált gyáraik gond nélkül elüzemelnek a barlangokban, sivatagban, tenger alatt vagy épp valamelyik sarkon. Végül persze harmóniát ajánlottak, amit a kihalástól rettegő emberiség természetesen elfogadott. Ha durva szeretnék lenni, azt mondanám, hogy átvették a föld legnagyobb részét, és ezzel együtt magukhoz ragadták az irányítást, de sokan vitatkoznának ezen.

Tudják, mi a legnagyobb előnyük velünk szemben? A fejlődés. Mi egyszerűen megrekedtünk. Amikor létrehoztuk az első szuperagyat, a tudósok büszkén jelentették ki, hogy „Nekünk nincs már mit feltalálni. Mostantól majd ŐK elvégzik helyettünk a munkát.”

Csupán azt felejtették el hozzátenni, hogy ezzel egyetemben feleslegessé is válunk.

Ne gondoljanak világvégére, vagy megjósolhatatlan katasztrófára. Mások szerint jó az élet mellettük, de vagyunk néhányan, akik ezt másképp látjuk. Igaz, hogy minden szükségletünket ellátják, mi mégis inkább önmagunk szeretnénk lenni. Ha nem is itthon, hanem valahol máshol, de döntéseket hozó lények.

Ezért vágunk bele ma éjjel ebbe az utazásba, hogy kilépve a naprendszerből megtaláljuk magunknak azt a helyet – legyen az bármennyire primitív is –, ahol újra kezdhetjük az életünket. Nem vagyunk ugyan sokan. Mindössze heten. Három csodaszép lány, Zoe, Hinata, Jessica, Mike, Jeff, Harold és én.

Kedves útinaplóm: A nevem Ralf, és én vezetem „A nem is olyan távoli jövő” –expedíciót. Ma éjjel elkötünk egy, a gépek által újonnan kifejlesztett űrsiklót, és nekivágunk az ismeretlennek! Hogy mi vár ránk odakinn? Nem tudom, de az biztos, hogy több izgalom, mint itt…