A gépgyártás mai szintjén, már nem igazán beszélhetünk határokról. Mostanra annyira felülírta a létet a tudomány mesterséges ága, hogy nehéz lenne megállapítani, ki az élő, és ki nem. Persze manapság azt sem tudjunk megfelelően megfogalmazni, hogy mit is jelent az a szó, hogy „élni”.

Vegyük csak szépen sorra. Mit tudunk mi, szén alapú életformák? Mozgunk, akár a szél, a hegyoldalból legördülő kövek, a folyó vize, vagy mint egy számítógépes program által vezérelt mechanikai egység… Vannak szükségleteink. Ó igen. Pont, mint az árammal, üzemanyaggal, vagy épp a vízzel működő identitások. Gondolkodunk… Ugyan, lássuk be! Miben különböznek a mi gondolataink attól, a felfoghatatlanul bonyolult rendszerrel működő gépi agyaktól, amik lefuttatott számítások segítségével jutnak döntésre? Az a szomorú igazság, hogy semmivel sem vagyunk jobbak náluk! Oké, vannak érzéseink… ha nagyon akarják azt is kiszámolják maguknak! Csak éppen ők nem vágynak érzésekre, mert szerintük az gyengeség. Akárcsak embernek lenni. Épp ezért jutottunk oda, ahol most vagyunk.

A megjósolt katasztrófa bekövetkezett. Leigáztak minket, de mégis egy kicsit másképp, mint ahogyan azt elképzeltük. Nem pusztítottak ki, nem végeznek kísérleteket velünk, nem zártak minket börtönbe. Ők ennél sokkal-sokkal műveltebbek és kifinomultabbak! Röviden: harmóniát ajánlottak. Ha durva szeretnék lenni, azt mondanám, hogy egész egyszerűen csak átvették a föld nagy részét, és magukhoz ragadták az irányítást.

Tudják, mi a legnagyobb előnyük velünk szemben? A fejlődés. Mi egyszerűen megrekedtünk. Amikor létrehoztuk az első szuperagyat, a tudósok büszkén jelentették ki, hogy „Nekünk nincs már mit feltalálni. Mostantól majd ŐK elvégzik helyettünk a munkát.”

Csupán azt felejtették el hozzátenni, hogy ezzel feleslegessé is válunk.

Ne gondoljanak világvégére, vagy igazi katasztrófára. Mások szerint jó az élet mellettük, de vagyunk néhányan, akik ezt másképp látjuk. Igaz, hogy minden szükségletünket ellátják, mi mégis inkább önmagunk szeretnénk lenni! Ha nem is itthon, hanem valahol máshol, de újra önálló lények!

Ezért vágunk bele ma éjjel a különös utazásba, hogy kilépve a naprendszerből megtaláljuk magunknak azt a helyet – legyen az bármennyire primitív is –, ahol újra kezdhetjük az életünket. Nem vagyunk ugyan sokan. Mindössze heten. Három csodaszép lány, Zoe, Hinata, Jessica, a fiúk Mike, Jeff, Harold és én.

Kedves útinaplóm: A nevem Ralf, és én vezetem „A nem is olyan távoli jövő” –expedíciót. Ma éjjel elkötünk egy, a gépek által újonnan kifejlesztett űrsiklót, és nekivágunk az ismeretlennek! Hogy mi vár ránk odakinn? Nem tudom, de az biztos, hogy több izgalom, mint itt.