Özvegy B. Istvánné H. Katalin, a karosszékében hintázott. Az ágya mellett üresen álldogáló oxigénpalack némán hirdette, hogy egészségével sajnos már nincs minden rendben. A szobában beállított régi vaskályha ontotta magából a meleget, de most az apró helyiségben mégis lehűlt a levegő. A kis család, aki az imént sétált be az ajtón, elegendő ülőhely hiányában, lehuppant a szőnyegre, félkörívben összekuporodva. Az idős néni végignézett rajtuk, majd megnedvesítette kiszáradt ajkait. Levegőt vett, és szólni készült, mire a legkisebb leány megelőzte őt.

– Mama, várj, most nem a szokásos mesékért jöttünk. El kell mondanunk neked valami fontosat. Már odakinn megbeszéltük, hogy most mindent, így közösen elmondunk. Ha félbeszakítasz, félek, hogy nem fogjuk tudni befejezni. Engedd meg, hogy most mi meséljünk neked valamit.

Az idős néni értően pislogott, majd szó nélkül bólintott egyet. A tizenéves lány a felkarjait kezdte dörzsölgetni, majd két bátyjára nézett. Amazok szó nélkül értették a célzást és szinte egyszerre pattantak fel a földről. A fiatalabbik fiú odalépett a kályhához, majd a földön heverő ládából előszedett száraz fával, gondosan megrakta a vasöntvény belsejében pislákoló tüzet. Ezalatt bátyja a szekrényből előhúzott ponchót, nagymamájuk hátára terítette. Az idős néni megérintette unokája kezét, amikor az a vállához ért. A tekintetéből áradó önzetlen szeretet mélyen átjárta a fiú lelkét, ám az hirtelen, csak egy kétségbeesett szemöldökfelvonásra volt képes. A fiú eztán egy mosolyt erőltetett az arcára, majd visszaült öccse mellé a földre. Ekkor, a sor másik szélén ülő, ötven év körüli férfi kezdett beszélni.

– Csókolom anyuka. Kérem, először hallgasson meg minket, aztán, ha van bármi kérdése, tegye fel bátran. Tudja, mi már napok óta ezen tanakodunk, és mára sikerült meghozni a döntéseinket. Mindannyian szükségesnek érezzük ezeket, és mind csak a maga javát fogja szolgálni. Néhány napja járt itt az orvosa nálunk. Csak azért nem jött ide hátra magához, mert csak velünk akart beszélni.

A nénike ekkor meglepetten felhúzta a szemöldökért, majd egy rövid kérdés csúszott ki a száján.

– Miért?

– Kérem, most még várjon a kérdésekkel mama. – Szólt közbe a férfi kezét szorongató vörös hajú nő.

A lábain ülő férfi azonban közbevágott.

– Ne, hagyd. Az előbb azt mondtuk neki, hogy kérdezhet. Ha már beszélni nem engedtük szegényt, legalább ezt ne vegyük el tőle. – Eztán újra édesanyja felé fordult. – Azért, mert megvannak az eredmények és arra kért minket, hogy mi közöljük magával.

– Miért? – Ismételte meg a kérdését, mintha előbb nem kapott volna rá választ.

– Nem tudom, biztosan azért, mert mi egy család vagyunk.

– Miért?

– Már megint ez a kérdés. Talán ez náluk a protokoll ilyen esetekben, vagy, mert így gondolta jónak. Kérem, fogadja el, hogy mi sem akartuk ezt. Erről nem tehet senki.

– Apa ne! – Vágott közbe a fiatalabbik fiú. – Szerintem másra gondolt. Talán azt akarja tudni, hogy miért nem jöttünk elő ezzel eddig. Nem igaz, mama?

– Jaj, ne legyél már hülye, miből hiszed, hogy erre gondolt?

– Hugi, kérlek. Nem hiszem, hogy most van itt az ideje a veszekedésnek. Én csak próbálom kicsit oldani a feszültséget.

– Gyerekek, megbeszéltük ezt a részt. Kérlek, próbáljátok most már tartani magatokat ahhoz, amiben megállapodtunk.

– Jól van, bocsi muter… Igazad van, folytassuk.

– Figyeljetek. – Vágott közbe az idősebbik fiú. – Mi hoztuk a szabályokat és vettük rá, hogy vegyen részt ebben. Azt már az elején tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet. Szóval most már játsszuk akkor így. – A néni arca apró mosolyra húzódott, amire a többiek fel sem figyeltek igazán. –Majd én válaszolok rá! Azért, mert kötelességünknek érezzük, hogy a gondodat viseljük.

– Miért? – Kérdezte immár negyedszerre ugyanazt.

Ezúttal a válasz ismét a férfitől érkezett.

– Azért anyuka, mert a jelenlegi betegsége mellett, nem folytathatja úgy az életét, ahogy eddig. Először is, le kell szoknia a dohányzásról!

– Miért?

– A „TBC” nem játék. Akár az élete is rámehet! Szeretjük magát és hozzánk tartozik. A gyerekek kinek a meséit fogják hallgatni, ha magával történik valami? Kinek a sütijeit fogjuk hétvégénként majszolni?

– Ja, vagy kihez jöhetek majd panaszkodni, ha összeveszek valamelyik marhával?

– Enikő, vegyél már vissza kérlek. Ez most azért jóval komolyabb dolog.

– Ne mondd meg, hogy mit hozzak fel példának, mert nekem ez akkor is fontos! Jól van?! Ő mindig meghallgat. Hisz te is tudod! Bármivel is jössz hozzá, veled is állandóan egyetért.

– Igaza van, az ő dolga, hogy eldöntse, miért szeret valakit.

– Köszi, anya. Te legalább érted miről beszélek.

– Még nem fejeztem be. Ezek mellett, többet kell majd mozognia. A tüdeje gyenge, és tornáztatnia kell magát, hogy újra erőre kapjon. Nem ülhet minden nap csak itt a szobában.

– Miért?

– Azért, mert az orvos ezt mondta. Meglátja, hogy jót fog tenni.

– Miért?

– Jaj, ne kelljen már megmagyaráznom. Fiam, mondjál valamit, te vagy az, aki úgyis mindenre tudja a választ. – Az idősebbik fiú, ekkor láthatóan elgondolkodott, majd beszélni kezdett.

– Mert érdemes hallgatni arra, amit az orvosok mondanak. Végül is azért vannak, hogy megmondják mi a jó, meg az egészséges. Mi elhisszük neki, és mivel te fontos vagy nekünk, ezért kérjük tőled is, hogy próbáld betartani a javaslatokat. – Katimama arcán újabb halvány mosoly jelent meg.

– Miért?

– Hát ez már több a soknál. Nem tudom, mi van most vele, de szerintem félre beszél.

– Apa, hogy mondhatsz ilyet?

– De tényleg, az oxigén okozhat pillanatnyi elmezavart, nem? Petike, te mit gondolsz?

– Ma még nem is volt bekapcsolva. Tudod jól, hogy mindig lefekvés előtt van szükség a lélegeztetőre. Szerintem ő okosabb mindannyiunknál. Kérdezd meg Gabit.

– Igaza van, tegnap este ki is fogyott, délután hozzák meg az újat!

– Ne haragudjon. – Nézett a férfi újra édesanyja szemébe. – Tudom, nem fog válaszolni, amit meg is értek. Inkább folytatom. Az a helyzet, hogy a betegsége átlépett egy újabb stádiumba, ami valószínűleg már… – kicsit kivárt, mintha összeszedné a gondolatait – nem gyógyítható. Huh de nehéz volt ezt kimondani. – A kissé köpcös férfinek, ekkor apró könny szökött a szemébe. Kedvese önkényesen magához ragadta a szót.

– Így van mama. Mi mind megsirattuk már, és azt hiszem, hogy most nem ennek van itt az ideje. Nincs még minden veszve, mert azt mondta az orvos, hogy ha betartjuk a diétát, sikerül letennünk a cigit és mindennap tornázik majd egy kicsit, akkor akár még évei is lehetnek hátra.

– Miért? – Csendült fel a jól ismert kérdés.

– Mert még nem akarjuk elveszíteni! Ugyanúgy a mi felelősségünk is, hogy mindent megtegyen az életben maradásért.

– Miért?

– Hát erre most mit kéne mondanom?

– Várj anya, majd én. – Vágott közbe a kisebbik fiú. – Mama, megismerkedtem egy új lánnyal. A többiek még nem tudnak róla és szokás szerint neked akartam először elmesélni, de most már mindegy. Tudom, hogy mindig szívesen hallgatsz, a többieket meg általában nem érdekli. Ja és örülnék neki, ha bemutathatnám. Szerintem nagyon fogod szeretni, aranyos lány.

Mama erre csak lehunyt szemmel, mosolyogva bólintott egyet. A férfi kabátja zsebébe túrt. Előhúzott onnan egy összehajtogatott papírlapot.

– Itt vannak a legutóbbi eredmények. Akarja látni?

– Miért?

– Mert ebből megtudhatja, hogy mik a lehetőségei. Sok jósolt adat és javasolt eljárás van leírva.

– Szerintem felesleges. – Szólalt meg ismét a gyerekek édesanyja. – Eddig még sosem beszéltünk vele így mindannyian egyszerre. Hidd el, hogy én sem akarnám tudni. Azt hiszem, hogy megbízik bennünk. Elég lesz neki az, ha megmondjuk mit, mikor és hogyan csináljon.

– Így van apa. Tedd azt el, én sem akarom újra látni, mert kiráz a hideg attól a papírtól. Szerintem a fiúk is egyet értenek.

A két fiú igenlőn bólintott, mire a férfi visszadugta a zsebébe a lapot.

– Még valami anyuka. Mostantól gyakrabban kell majd bejárnia a kórházba is. Sajnos én nem fogom tudni elvinni mindig, de szerencsére a Petikének is megjött a jogosítványa, szóval majd ő be tudja magát hordani a vizsgálatokra.

– Miért?

– Higgye el, hogy én is szívesen megtenném, de most nagyon sok a munkánk. Tudja jól, hogy nélkülem nem halad az építkezés. Meg a gyerekre is ráfér egy kis gyakorlás.

– Apa… Már százszor elmondtam, hogy nem vagyok Petike… már elmúltam…

– Miért? – Vágott közbe Katinéni, a félbehagyott mondandóba.

A fiú nagymamájára emelte tekintetét, a szemébe nézett, majd lesütött fejjel a padlót bámulva folytatta.

– Jóóó, legyen… A mama, és te… szólíthattok így… De légyszi, könyörgöm ne a haverjaim előtt…

Gábor nem tudta kihagyni a kínálkozó alkalmat, és vigyorogva elszólta magát.

– Hah… Petike…

Ekkor a fiú mérgesen felkapta a tekintetét, majd mutatóujjával az öccse orra felé bökött.

– Neked csönd van! Nem osztottam lapot!

– Fiúk, elég legyen. Ne a mama előtt. – Szólt közbe ismét édesanyjuk.

– Miért? – Reagált rá mama nagy hirtelen.

– Mert nem és kész. Nincs szükség itt indulatokra, mert a mama beteg!

– Így van fiúk. – Szólt közbe édesapjuk. – Petikének és Gabikának is csend van! Ha nem tudtok csendben maradni és normálisan részt venni a beszélgetésben, két perc alatt találok nektek valami munkát az udvaron.

– Jól van már, de Ez kezdte!… – Bökött fejével a nagyobbik testvére irányába.

– Nem érdekel ki kezdte, most a mamával beszélgetünk és nem egymással. Inkább meséljétek el neki, hogy ti miben fogtok a segítségére lenni.

– Jól van, tényleg, ezt majd el is felejtettem. – Szólalt meg Péter. – Megbeszéltük, hogy mivel az én szobám van közvetlenül a tiéd mögött, ezért majd áttesszük oda, a fal mellé az ágyadat.

– Miért? – Húzta össze mama a szemöldökét.

– Mert akkor majd bármikor át tudsz hozzám kopogni, ha valamire szükséged van. Tudjuk, hogy nehezen megy a mozgás, ezért ha kell, segítünk mindenben. Most úgy is szünet van, szóval itt leszünk a közelben. Na, Gabi, most te jössz!

– Ja. Én meg azt vállaltam, hogy majd segítek melegen tartani a szobát. Szóval, ha a Petitől kell valami, akkor kettőt kopogj, ha meg rakni kell a tűzre, akkor hármat.

– Miért?

– Mert nem akarjuk, hogy megfázz! Az kéne még, a mostani betegséged mellé…

– Tényleg, hoztunk is valamit magának.

– Miért?

– Bármilyen hihetetlen, ugyanazért, amiért az előbb. Nem akarjuk, hogy megfázzon. De majd mindjárt megérti. Gabikám, kisfiam nyújtsd ide a dobozt kérlek, nem érem el innen.

– Itt van apa! Ne felejtsd el, mondani a használati utasítást.

– Jól van, köszönöm. Nézze, ez egy mamusz! De nem ám akármilyen, látja itt ezt a kilógó vezetéket? – A néni igenlően bólintott. – Ezt be kell dugni az áramba, majd hozunk magának egy hosszabbítót az ágy alá, és felmelegedik! Jobb, mint a zokni, nekem elhiheti.

– Ja persze, mert már kipróbálta! Igaz anya? Én láttam! Ne is próbáld letagadni. – Kiabálta Enikő vigyorogva.

– Miért?

– Hát azért, mert biztos akartam lenni benne, hogy működik! Mégsem adhatom úgy oda, hogy ráz vagy valami… Anya, legalább te védj meg!

– Jól van már, ne szórakozzatok, adjátok oda neki. Mindig mondta, hogy fázik a lába. Gondoltuk ezzel majd könnyebb lesz. De most ne köszönje meg! Tudja, olyan ez, mint az orvosság… Mindenkinek fontos, hogy jól érezze magát, szóval ebbe mindnyájan beleszálltunk. Használja egészséggel!

A férfi bólogatni kezdett, majd fintorogva odanyújtotta nyelvét a gúnyolódó lánya irányába.

– Anya, te is elmondod a te részedet?

– Jaj, igen – válaszolt a nő férje kérdésére – kaptam egy listát arról, hogy miket nem szabad ennie. Valamelyik gyerek majd segít recepteket találni a neten, hogy tudjak azért ezek nélkül is finomakat főzni magának.

– Miért?

– Mert már megtanultam, hogy mi az, amit nem szeret és sajnos elég nehéz úgy főzni, hogy nem tehetek bele cukrot, meg lisztet… Szóval megteszem, amit csak tudok!

A férfi egy apró puszit nyomott felesége arcára.

– Látja Mama? Mi mind magával vagyunk!

– Miért?

– Jaj Mama, ne kérdezzen már folyton ilyen butaságot! – Csattan fel a leány. – Hát azért, mert szeretjük! Ne mondja már, hogy ez eddig nem volt teljesen nyilvánvaló?

Az idős néni végezetül keserves zokogásba kezdett. Két karját szélesre tárta a földön kuporgó társaság felé. Először a fiatal leány rohant keblére, majd édesapja is követte a példáját. Kisvártatva, már mindnyájan zokogtak. Egymás után puszilgatta végig mindenki arcát olyan szeretettel, amire csak egy nagymama képes. Egyetlen szót sem szólt többet. Megölelgette és puszilgatta a nőt, majd a végén odasomfordáló két fiút is. A fiúk végig próbálták visszatartani a sírást, miközben az éppen kibuggyanó könnyeiket törölgették az arcukról. Kati néni igazán boldog volt. Örült, hogy végre az egész család egyszerre hozta nyilvánosságra, egymás előtt azt, hogy valóban aggódnak érte és igazán szeretik őt. Olyan kincs volt ez, egy idős ember számára, ami mindennél többet ér az életben. A fiúk betartották ígéreteiket és közelebb húzták az ágyát a falhoz. Behordták őt a kórházba, amikor csak szükség volt rá. Anyukájuk mindig odafigyelt arra, hogy mit főz neki, a kislány pedig folyton felvidította szeleburdi viselkedésével. Talán senki sem mondta ki hangosan neki annyiszor, hogy szereti, mint az a kis harcias teremtés. Sikeresen leszokott a dohányzásról, ami minden bizonnyal meghosszabbította, az amúgy sem rövid életét. Végül sajnos győzött a betegsége. Még ma is szívünkben él nagymamánk, és az ő frappáns kis kérdései, amik hatására őszintébben megnyíltunk előtte, mint bármikor életünkben.

Drága nagymamám emlékére!