A vörös hajú, szeplős fiú odakinn ácsingózott az utcán. Csak néhány perce érkezett, vidám mosollyal az arcán. Pont úgy, ahogy bármelyik kisfiú szökdécselne, e szép nyári napon a fővárosban. Persze nem az eldugott sikátorokban, hanem valamely forgalmas, nyilvános helyen. Ám ez a kisfiú egyszer, az egyik bolt mellett hirtelen megdermedt, és szinte azonnal megfeledkezett arról, amit azelőtt csinált. Csillogó szempárral ékesített apró fejét a kirakat felé fordította.  Nagyot sóhajtott, és közelebb lépett a frissen mosott üveghez. Maga elé kapta piszkos tenyereit, majd egy fura fintort követően beletörölte azokat a pólójába. Mikor ezzel végzett, újra szemügyre vette őket, és elégedetten bólintott. Ha lehetett, most még egy picit közelebb húzódott a kiszemelt csoda irányába. Eztán megtisztított tenyereit az ablakra tapasztotta. Barna szemei képzeletben átfúrtak minden távolságot és olyan helyre repítették, ahol nem létezett szegénység, vagy olyan játékok, amit egy magafajta koldus kisfiú ne kaphatott volna meg, mondjuk a születésnapjára.

Néhány másodperc után, amikor az üzlet ajtaja kinyílt, zavarodottan tért magához az álmodozásból. Oldalra pillantva végignézte, ahogy a babakocsi, benne egy tündéri kisbabával átgurul a küszöbön. Kisvártatva megjelent egy csodaszép ruhába öltőzött nő, valószínűleg a gyermek anyukája. Kilépett a boltból, majd úgy tolta el mellette a kiskocsit, hogy egyetlen pillantást sem vetett az üvegfalnál álló, kócos kisfiúra. A fiú ekkor behunyta a szemét és arra gondolt, hogy ő fekszik abban a kocsiban.

– De jó lenne, ha nekem is ilyen szép lenne az anyukám… – gondolta.
Ekkor hirtelen történt valami. Ő maga sem értette mi, de az biztos, hogy nagyon meglepte a jelenség. Jobb füle furcsa, puffanó hangtól kezdett visszhangozni, mire meglepetésében a földre huppant. Jobb vállán apró kezek érintését érezte, amik igencsak megijesztették. Rémületében kapálózva kezdett oldalazni, az ellenkező irányba. Majd mielőtt elfuthatott volna, egy fura kis hang megszólította.

– Nyugalom, nem foglak bántani! Azért jöttem, hogy segítsek!
– Segíteni? De hát miben? – kérdezte meglepve a fiú, anélkül, hogy fejét a hang irányába fordította volna. Ezalatt mindvégig lihegve kapkodta a levegőt, mert még mindig nem volt teljesen megnyugodva szegény.
– Abban, hogy mindened meglegyen, amire csak vágysz!

A mondat elhangzása után a kisfiú pupillái kitágultak, és a színekkel átitatott sűrű köd újra kezdte elhomályosítani elméjét. Egyszeriben minden félelme elmúlt, és a hang felé fordította a fejét. A pici, piros lény csípőre tett kézzel állt a vállán. Apró szarvacskái épphogy csak látszódtak, haj nélküli kobakján, és egy pici, játékos farkacska himbálózott ide-oda a háta mögött. Száját furcsa mosolyra húzta.

– Igen, jól hallottad! Ha azt fogod tenni, amit mondok, minden vágyad teljesülhet.

– Minden vágyam? – ismételte a kisfiú lassan a jövevény szavait.

– Pontosan! Figyelj. Ott van például az az autó, amit az előbb néztél!

– Hah, az autó! – Fordította ismét piszkos arcát a kirakat irányába.

– Látod már? Mi az, ami elválaszt tőle? Nem más, mint egy törékeny üveg! Keress egy súlyos követ. De akkorát, amit könnyen fel tudsz emelni. Mint például az ott! – Bökött a piros ördög hosszú, fekete körömben végződő ujjával egy földön heverő maroknyi szikladarab irányába. Érted már?

– Azt hiszem… Értem, de…

– Miért? – szakította félbe egy hang, ami ezúttal sokkal selymesebben hatott és a másik oldalról érkezett, egyenesen a fülébe.

– Most meg mi történt? Azt hittem velem vagy – visszhangzott a kérdés az ellenkező irányból. Erre a fiúcska fintorogva félrehúzta a száját. – Ne hallgass rá! Csak össze akar zavarni. Hidd el, hogy megéri. Csak két lépés. Vagy nem szeretnéd kipróbálni, hogy hogyan gurulna le a lejtőn?

A fiú mély levegőt vett, majd határozott mozdulattal felegyenesedett a földről.

– Ez az, csak így tovább! Mindjárt ott is vagyunk. Már látom, hogy milyen szépen fog mutatni a kezedben! – győzködte őt a kicsi, piros alak.

– De jó lesz majd, az új játékommal suhanni a szélben – gondolta – lehet, hogy még ugratni is tud!

– Jól gondolod, fantasztikus lesz! Én tudom! – dünnyögte a jobb vállán ülő, pólójába kapaszkodó furcsaság.

Ekkor a fiú megtorpant.

– Huh? Hát te még a gondolataimat is hallod? – nézett furcsa tekintettel jobbra.

– Persze, de nem csak ezt tudom, hanem még a jövődet is látom! Például most azt, hogy hogyan fogsz játszani azzal az autóval.

– Igazad van, már alig várom! – válaszolta a kisfiú halkan.

– Miért? – kérdezte ismét a fehérbe öltözött kicsi teremtmény a másik irányból.

– Na, már megint te! – kelt ki magából a tűzpiros, patáit lóbáló lény.

– Igaz, miért is? – merengett el a kisfiú magában.

– Hahóóó! – lóbálta a mancsát az ördögöcske a fiú orra előtt –, még mindig itt vagyok! Ne mondd, hogy máris elfelejtetted, hogy mire készülünk éppen. Gyerünk! Hajolj le érte. Nézd csak, már itt van a lábad előtt.

– Tényleg, a kavics. De mit is kéne pontosan csinálnom vele? – futottak át a gondolatok a fejében.

– Lehajolni és megragadni a követ. Ne félj tőle, már többször is fogtál ilyet. Tudod, hogy nem lesz tőle semmi bajod.

– Igaz – bólintott, majd leguggolt és felemelte a súlyos tárgyat a földről. Eztán a kirakat felé fordította a tekintetét. Szabad kezét ökölbe szorította és lépni készült, amikor a kisangyalka újra észhez térítette.

– Miért?

A kisfiú újra az ördögre nézett, majd hangosan kezdett beszélni.

– Igaza van, nem szabad ilyet csinálni! Apukám biztos mérges lesz.

– Mi az, hogy igaza van? De hát nem is mondott semmi ilyet! Csak újra feltett, egy értelmetlen kérdést… Miért, miért… folyton csak ezt tudja hajtogatni… Ha engem kérdezel, – mutatott egyik ujjával a halántéka felé, majd mókás arcot vágva, nekiállt vele apró köröket rajzolni a feje irányába. – szerintem nincs ki mind a négy kereke.

A fiú szabad kezét a szájához kapta, majd kedvesen elnevette magát. Eztán a fehérben pompázó, apró szárnyakkal díszített angyalkára sandított. Amaz semmi újat nem mondott, csak felemelte mindkét karját, és elismételte az előbb elhangzó kérdést.

– Miért?

– Mert jó lesz! Vágott közbe az ördögöcske. Ne legyél már ennyire nyápic. Kell az a kocsi, vagy nem?

– Hát, azt hiszem, igen – hangzott a kissé bizonytalan válasz.

– Akkor nyomás!

A fiú arcáról pillanatok alatt tovatűnt a korábbi vidámság, majd újra mozgásba lendült.

– Oké, most állj meg a bolt előtt. Ne menj túl közel, hogy meg tudd rendesen lendíteni.

– Miért? – csengett fel újra a kisangyalka hangja.

– Azért, mert ha nagyon közel áll, akkor nem tudja elég erővel elhajítani.

A kisember ezúttal ügyet sem vetett a vitatkozó párra. Megállt a járda szélén, majd hátralendítette a követ szorongató kezét.

– Miért?

– Most megint mi bajod van? Nem is mondtam neki semmit! Folytasd csak, folytasd. Már mindjárt megvan, amit akarsz – akadékoskodott az ördög.

A kisfiúban erre megint összekavarodtak a gondolatok.

– Mi van, ha meglátja valaki? Biztosan elmondanák apukámnak… Akkor aztán nagy bajban leszek.

– Ugyan. Nem is ismeri itt senki sem az apukádat. – Mutatott rá az ördög a túloldalon elhaladó járókelőkre. – Szükséged van arra az autóra!

– Miért? – kérdezte a kisangyal.

– Ez az! – folytatta a kisfiú. – Miért lenne rá szükségem? Hisz van nálam három üveggolyó. – Ezzel a zsebébe túrt, és előkapta a kopott fényű golyócskákat.

– Jó, jó. De nézd csak meg még egyszer! Mennyivel szebb az az autó, mint ez a pár vacak golyó?

A fiú szeméből hirtelen elillant minden csillogás, majd a kezében szorított golyókat a földre ejtette. Erre a piros lény tapsolni kezdett örömében.

– Ez az! Így kell ezt csinálni. Most pedig dobj! – kiabálta.

A fiúcska újra hátralendítette a kezét, benne a súlyos kővel.

– Miért? – lehelte az angyalka újra fülébe az ismerős kérdést, amire a fiú már nem reagált. A súlyos kő megindult, és nagyot csattanva vágódott a kirakat üvegének. A biztonsági üveg azonban kitartóan ellenállt. Nem, hogy egyben maradt, de még csak meg sem karcolódott. A kisfiú rémülten az ördögöcske felé kapta a fejét. Mire megszólalt volna, a másik oldalról egy ismeretlen hang kezdett el vele kiabálni.

– Hé, te! Mit csinálsz ott? Gyere csak ide azonnal!

Az apró gyermek most még jobban megijedt, mint korábban, hiszen legbelül jól tudta, hogy olyat tett, amit nem szabadott volna. A követ és az üveggolyóit maga mögött hagyva futásnak eredt. Csupán egyszer tekintett hátra, de szinte azonnal rá is jött, hogy hibát követett el. A hosszú szakállú, idős bácsi nagyon ijesztőnek tűnt. Botja ugyan nem volt, de nagyon csúnyán nézett az elszaladó kisfiú irányába. Könnyek gyűltek a szemébe, amikor berohant az egyik közeli kisutcába. Jól ismerte a környéket, ezért pontosan tudta, hogy hová tud elbújni. Addig futott, amíg el nem ért, egy patakhoz, ami csendesen folydogált át az autóút alatt. Ügyesen átugrott a korláton, majd a híd alá szaladt. Leült a patak partjára, és mérgesen kavicsokat kezdett dobálni a vízbe. Kisvártatva a pólójába kapaszkodó ördögre meredt.

– Az egész a te hibád! Elhitetted velem, hogy az enyém lehet, pedig igazából nekem sohasem lehet új játékom! Most meg még a golyóim is odalettek. Utállak! – kiabálta zokogva.

– Miért? – szólalt meg az angyal újra.

– Na, most az egyszer igazat kell, hogy adjak neki! Bármi történt, az csakis a te hibád, hisz egyedül te tetted!

– Miért? – ismételte újra a kérdését az angyal.

– Azért, mert Ő – mutatott az ördögre – rábeszélt!

– Kicsoda? – kérdezte az ördög meglepetten. – De hát én, nem is vagyok itt! – mondta, majd egy puffanás kíséretében egyszer csak eltűnt. A hangja azonban még továbbra is visszhangzott a levegőben.

– Látod? Én nem is létezem! Ahogy az a másik sem ott, a másik oldalon.

– De hiszen az előbb láttalak, és őt még mindig látom. – Tekintett a bal válla felett lebegő angyalkára.

– Miért? – kérdezte.

– Na, azt hiszem, beakadt a lemez – szólt az ördög. – Egyetlen értelmes szót sem mondott az óta, hogy megjelent.

– Talán jól mondja, lehet, hogy én vagyok az, aki megbolondult? – gondolkodott a kisfiú. – Talán csak én képzelem őket? Akkor lehet, hogy igazából rossz vagyok? – Mondta ki szavait immár hangosan.

– Miért? – szólott immáron sokadszor is az angyal.

– Mert akkor, ha ti nem léteztek, akkor én… Én magamtól hajítottam a követ az üvegnek, pedig én jól tudom, hogy nem szabad ilyet csinálni.

– Dehogy nem szabad! A világon mindent szabad. – Jelent meg ismét az ördög dühösen.

– Angyalka, te mit mondasz erre? – kérdezte hangosan a kisfiú.

Amaz ismét csak megvonta a vállát és annyit mondott.

– Miért?

– Ezt nem értem, nem beszélnél most már egy picit érthetőbben?

– Hát te meg kivel beszélgetsz? – érkezett hátulról az ismeretlen idegen hangja.

A fiú hátra pillantva látta meg, hogy ugyanaz a bácsi áll mögötte, aki korábban is rákiabált az utcán. Viszont ez esetben most annyira közel volt hozzá, hogy hiába próbált elfutni, az megragadta őt a pólójánál fogva.

– Kérem, ne bántson. Sajnálom, nem tudom miért csináltam! – kiáltotta rémülten.

– Ugyan, eszemben sincs bántani, inkább csak beszélgetni szeretnék egy picit, ha nem bánod.

A kisfiú nem értette meg rögtön a szavakat, és zokogva folytatta.

– Kérem, kérem, ígérem, hogy ezután jó leszek!

– Látom, nem figyelsz rám – mondta az idős úr, majd mélyen a táskájába túrt. – Nézd csak, ezeket nem te vesztetted el? – Azzal kinyújtotta a tenyerét, amin ott pihent a három ütött-kopott üveggolyó.

Az összezavarodott fiúcska lassan abbahagyta a sírást, és szipogva válaszolt.

– De, azok az enyémek. Visszakaphatom őket?

– Két feltétellel. Az egyik az, hogy ha elengedlek, akkor meg kell ígérned, hogy nem fogsz elfutni.

Válasz helyett, a még mindig szipogó fiú, csupán egy bólintással válaszolt.

– A másik pedig, hogy elmeséled nekem, kivel beszélgettél az előbb.

– Jó, megpróbálom.

– Rendben, megegyeztünk – mondta az öregúr, és átnyújtott egy golyót a háromból, majd még valamit hozzáfűzött korábbi mondandójához. – A másik kettőt, majd a beszélgetésünk végén megkapod. Akkor most hallgatlak.

– Jó. Hát, igazából nem csak egy valakivel beszélgettem.

– Nocsak? Tán többen is vannak itt? – nézett körül a bácsi meglepve.

– Igen. Pontosabban ketten.

– De kik azok, és hol vannak?

– Hát, azt hiszem, hogy most eltűntek.

– Akkor most itt vannak, vagy nincsenek?

– Szerintem mind a kettő egyszerre.

– Az meg hogy lehet? – érdeklődött a szakállas ember.

– Ne! Ne mondj neki semmit! – csattant fel a láthatatlanná vált ördögöcske.

– Miért? – kérdezte ismét az angyal.

– Miért ne? – válaszolt a kisfiú az ördög akadékoskodására.

– Tessék? – kérdezte a bácsi. – Ezt most nekem mondtad?

– Dehogy! Hát neki! – mutatott a fiú a jobb válla irányába.

– Értem már – vakarta meg a szakállát –, tehát akkor a pólódhoz beszélsz?

– Nem, dehogy. Nem érti! Annak a lénynek, aki a vállamon ült az előbb, de most eltűnt, és jelenleg csak a hangját hallom.

– Ó, vagy úgy. Hát, ez kezd nagyon érdekes lenni. Na és hogy nézett ki akkor, amikor még nem volt láthatatlan?

– Hát olyan, mint egy ember, csak kisebb és piros, ja, és farka meg szarvai is vannak.

– Ohó. Tehát olyan, mint maga az ördög?

A fiú ekkor bólogatni kezdett.

– Igen. Csak…

– Csak mi?

– Kisebb, és nem annyira ijesztő.

– Á, szóval ő akkor a kisördög.

– Lehetséges – suttogta a kisfiú, miközben a nyakát egy picit beljebb húzta, akár a teknős.

– Az előbb, ugye azt mondtad, hogy ketten vannak. Mondd csak, fiam, a másik is ugyanott van?

– Nem. A fehér, az itt lebeg a másik vállam felett. Hát nem látja?

A bácsi alaposan megvizsgálta a fiú vállát, majd csalódottan megrázta a fejét.

– Azt hiszem, hogy nem lát téged – mondta a kisfiú az angyalnak.

– Miért? – húzta félre a száját az apróság.

– Talán azért, mert túl öreg! Nem tudom, mondd meg te.

– Miért?

– Azért, mert én nem tudom! Hányszor fogod még ezt kérdezni?

A férfi kisvártatva közbevágott.

– Mi az, amit folyton megkérdez?

– Egy kicsit azt hiszem, hogy… Bolond szegény. Igaz? – sandított a fiú az angyalkára. Amaz szokás szerint csak vállat vont, és elismételte a minden bizonnyal kedvenc szavát.

– Miért?

– Csak! Elegem volt már a sok kérdésből. Nem beszélek inkább többé egyikőtökkel sem! – Majd piszkos arcát a férfi felé fordította.

– Tudja ez itt, – bökött a jobb válla irányába – folyton rosszaságokat mond nekem, a másik meg mindig azt kérdi, hogy „Miért?”. Maga szerint ez mit jelenthet?

– Nos, talán csak mindig azt mondják, amit hallani akarsz – mondta a bácsi, majd egy újabb üveggolyót nyújtott át a kisfiúnak. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek – folytatta, miközben lassan felkelt a földről. – Téged is biztosan várnak már otthon.

– Jó, de mi lesz a harmadik golyóval? – mutatott a fiú az öregember táskájára.

– Biztos, hogy kell ez neked?

– Igen! – Hangzott a határozott válasz a kisemberből.

– Teljesen biztos vagy benne?

– Persze! – súgta a fülébe az ördög a választ.

– Miért? – érkezett a kérdés az angyalkától szinte ezzel egy időben.

A kisfiú kissé elbizonytalanodott. Kicsit elgondolkodott, majd ő tett fel egy kérdést az indulni készülő bácsinak.

– Talán maga szeretne játszani vele?

– Nem, dehogy. Én már kinőttem az ilyen játékokból! Fogd. – Ezzel odahajította a harmadik golyót is a fiú kezébe. – Mielőtt elmegyek, feltehetnék még egy kérdést?

A fiú az ördögre meredt, aki az imént jelent meg újra a vállán.

– Mondd neki, hogy nem. Már eleget kérdezett! A golyók is megvannak már, nem kell többé beszélnünk vele. – Ezt végighallgatta, majd az angyal felé fordult.

– Miért? – hangzott el ismét a kérdés, a szárnyas teremtés pici szájából.

A fiú elgondolkodott. A golyók valóban nála voltak, de miért ne engedne még egy kérdést, hiszen végül is nem bántotta őt annak ellenére sem, amit csinált.

– Igen! – mondta ki végül határozottan.

– Miért dobtad neki a követ, annak a kirakatnak?

A kisfiú elszégyellte magát, és ezúttal először az angyalkára emelte tekintetét. Amaz nem szolgált semmi újjal, csak elismételte a bácsi kérdését, valamivel rövidebb formában.

– Miért? – Ezen egy picit eltöprengett, majd belekezdett egy újabb mondatba.

– Azért, mert a kisördög… – mire befejezhette volna, amit elkezdett, az ördög csúnyán félbeszakította.

– Nehogy már rám kend az egészet, hiszen te voltál! Én csak segíteni akartam. Ő volt az, aki folyton összekavart – mutogatott rá az ördög az angyalra.

A kisfiú ekkor bűnbánó hangon folytatta.

– Tényleg nem tudom megmagyarázni, miért csináltam, de őszintén sajnálom. Mindvégig az angyalnak volt igaza, azt hiszem – mondta a kisfiú bánatos hangon, miközben folyton a földet bámulta.

– Ezt nagyon jól látod. Én meg azt hittem, hogy túl fiatal leszel hozzá, hogy megértsd. Tudod, miért fontos az, amit az angyalkától tanultál?

– Miért? – kérdezte a kisfiú immár felemelt tekintettel.

– Mert ezt a kérdést minden tettünk előtt fel kell tennünk önmagunknak. Ha erre odafigyelsz a jövőben, meglátod, minden jóra fordul majd. Elhiszed ezt nekem, fiam?

– Igen értem – mondta a kisfiú, majd egy kérdéssel folytatta –, mondhatok még valamit?

– Persze, csak ki vele bátran!

– Hát azt akartam mondani, hogy köszönöm.

– Ne nekem köszönd, hanem magadnak. Azt hiszem, most sokat tanultál ebből. Lenne itt számodra még valami, amit úgy hiszem, hogy kiérdemeltél. – Ezzel újra benyúlt a táskájába, és előhúzta azt az autót, amit a kirakatban látott.

– Neked adom azzal a feltétellel, ha megígéred, hogy ezentúl mindig felteszed magadnak az angyalka kérdését, mielőtt valami rosszaságot tennél.

– Ígérem! – mondta, majd átvette a felé nyújtott játékot. A bácsi elköszönt, és távozott. A fiú pedig boldogan szaladt egészen hazáig, zsebében a három üveggolyójával, kezében pedig az öregúr és egyben a kisangyal ajándékával.

Vége.