„Just, before You go to bed!”

Első benyomás

Történt egyszer réges-régen, kb. kétszáz nappal ezelőtt, hogy Folkestone-ba költöztem. Ebbe, az édes kis tengerparti városkába, ami Anglia délkeleti partján fekszik. Teljesen egyedül érkeztem, ha nem számolom azt, a nagyjából húsz csomagot, amik már fél éve kísérgettek fel-alá az Egyesült Királyságban. Némi élettapasztalatnak, no meg egy rakás szerencsének köszönhetően egy nap alatt találtam is szállást. Nem vicc! Reggel érkeztem, éjszakára pedig már be is költöztem az új albérletbe. Írok a házról néhány sort, hogy megfelelően képben legyetek.

Az épület, a város közepén áll, tíz perc gyalogútra a parttól, egy csendesnek ítélt zsákutcában. Akkoriban még (tavaly szeptemberben) lombozó fák takarták a ki- és belátást, szinte minden irányból. Az épület három, mínusz egy szinttel büszkélkedhet. Alapjában véve van egy földszint, két emelet és egy pince. Továbbá eme csodás komplexum el van látva két konyhával és ugyanennyi fürdőszobával, valamint szintenként két-két lakószoba található. Elsőre ugyan kicsit ridegen hangzik, de tapasztalatból tudom, hogy ez a felállás bőven megfelelő a nyugodt és csendes életre. Mármint ezek a fajta épületek…

Tehát a maximális létszám egy ilyen házikóban nyolc, azaz nyolc fő! (rendszerint) Persze hering üzemmódban nem kizárt, hogy ez a szám megtízszerezhető, de abba inkább mégsem gondolnék bele. Szóval a lényeg, hogy minden fürdőszobára és konyhára jut négy személy. A pincéből a földszintre járnak fürdeni, míg a konyha odalenn van, a felső emeletről pedig arra a szintre, ahol én is szobát kaptam. Esetemben a konyha, és a fürdő itt található, csupán négy lépésre a szoba ajtajától. „Micsoda szerencse” – gondoltam. „Legalább megkímélem magam a napi többszöri lépcsőzéstől.” No, nem, mintha lusta ember lennék…

Visszatérve a lényegre: beköltöztem.

Mivel a napom igen hosszú, és fárasztó volt, úgy aludtam mint a bunda. Még a csomagokkal sem csináltam semmit. Örültem, hogy végre olyan helyen vannak, ahonnan nem kell később tovább cibálnom őket. Szóval minden megvárt a szoba közepén reggelig. Visszagondolva… jó éjszakám volt! Fantasztikus érzés, egy Duna mellett felnőtt magyarnak egyszer csak sirályok károgására (vagy mi a fenét csinálnak ezek) kelni. Szikrázott a nap, az albérletem kifizetve, a kedvem szuper, a város színes, varázslatos és szép… Útra keltem.

Megjegyzem a csomagok továbbra is a tegnapi pozícióban és helyen vártak türelmesen.

Az első meglepetés, azon a csodásnak indult pénteki éjjen, úgy este tizenegy óra tájában ért. Hegedűszó? – kérdezhetnéd. – Hát, nem egészen… Sőt, nagyon nem! Megpróbálom színesre fogalmazni, hogy egy kicsit átérezhetőbb legyen: Utcai söpredékféleségek által megtöltött, szomszéd szobából átszivárgó, alkoholmámor állapotával fűszerezett, ritmus és dallamtalan, tévévelegyütténeklős, rögtönzött férfihangtól zajos koncert.

– Jól van, na! – gondoltam. – Hát péntek van, vagy mi a fene. Biztos most élik ki, a kínzó, munkával telt hétköznapok nyűgjét-baját.

Én, tudatlan marha…

Folyt. Köv…!